Álmatlan /félbehagyott/

XI.

 A reggeli harmatos fű ölelésében ébred. A rongyos ruháin apró cseppek ékeskednek, mint amikor kora reggel mentek a városba a testvérével. Olyankor mindig megálltak játszani a hatalmas réten, fogócskáztak, vagy csak virágokat gyűjtöttek az Édesanyjuknak. De ez még gyermekkorában volt, hisz utána már tilos volt hajnalban szabadon közlekedni.

Feltápászkodik, meglát egy patakot. Türkizkéken folydogál lassú ütemben. Olyan mint amilyenben Roxanne meggyógyult. Eszébe jut a lány, és elszomorodik. Ő azt hitte, hogy bízhat benne, de ez a kép romba dőlt, mikor el akarta árulni Álmatlant. Talán félreismerte, mi több nem is ismerte. Meztelen lábain tömérdek horzsolás, és karcolás húzódik. Nem éppen emlékszik, hogy hogyan kerültek oda, de mindenesetre nem túl kellemesek. Kiegyenesedik, és a patakhoz biceg. Mikor a partjához ér, leereszkedik, és belemártja lábait az áttűnő vízbe. Vagy legalábbis vízhez hasonlító folyadékba. Bizsergető érzés fut végig lábain, majd a megkönnyebbülés a testén. Most nyugodt, nem is érti eddig miért idegeskedett. Ez a hely még akár szép is, gondolja, miért akarna innen elmenekülni? Hisz ez olyan mesebeli, mindig is erről...olyan, mintha álmodna. Bár nem, mintha tudná az milyen, de mindig is ilyesminek képzelte. Gyönyörű látkép, kedves emberek, amolyan tökéletesség. Becsukja a szemét és hallgatja a víz csobogását, eközben dudorászni kezd.

-Oli...Álmatlan? - szól egy ismerősen csengő hang felette. Hátralibbenti a fejét, és elmosolyodik.

-Ki vagy? - a szemét, még azóta sem nyitja ki, így elneveti magát.

-Ne szórakozz...inkább nyisd ki a szemed! - förmed rá ismét az a hang.

-Rendben kinyitom...egy, kettő, háárom. Nézd nyitva van. - aztán felnevet újra. - Várj, hisz te vagy Roxanne. Szia, már nem haragszom rád? - a nyaka megfájdul, ahogy felnéz a komoly Roxanne-ra.

-Azt majd te eldöntöd! Gyere, állj fel! - Mennünk kell! - azzal arrébb áll.

-Jól van már, csak gondoltam pihenek kicsit, ezen a csodálatos helyen...vagy inkább földön. Maradjunk a fűnél. Ez fű. Zöld és vizes. Legalábbis reggel vizes, de később felszárad bizony. - motyogja magának, miközben feltápászkodik. Ahogy nagyot szippant a levegőből, testét eltölti valamiféle mámor. - Hát én olyan boldog vagyok! - szökdécsel oda Roxanne-hoz és még két fiúhoz. - Ti is boldogok vagytok ám, csak jól álcázzátok. - azzal ismét felnevet.

-Ebbe meg mi ütött? - kérdőjelezi meg egy ismeretlen fiú. Piros haja van, és komoly arca. Karba tett kézzel méri végig a megbuggyant Álmatlant.

-Tegnap, altatót kellett adnom neki...na jó annál kicsit erősebbet, úgyhogy most azt hiszik ő halott. Így a legjobb neki. Amúgy ez a kotyvalék mellékhatása. Már csak két óráig kell kibírnunk. - mondja miután az órájára pillant.

-Halott vagyok. - törik ki Álmatlanból a röhögés.

-Fergeteges! - grimaszol Roxanne, de egy kicsit megtörik az a komoly arca. - Indulás Álmatlan! - fordítja egy ösvény felé. - Gyerünk! - azzal magával vonszolja. Végül a saját lábán megy tovább.

-Táncoljunk! - visít fel, és megáll az út közepén, hogy magába keringőzzön.

***

Gyorsan eltelik a két óra, a végtelen erdőben. Álmatlan csendesen sóvályog a társai után, csak néha szólal fel.

-Tényleg sajnálom. Borzalmasan viselkedtem. - olyankor még jobban leszegi a fejét. Pedig igazán nincs rá oka.

-Álmatlan, ez nem a te hibád, kérlek. Ha valakinek sajnálnia kell valamit, az én vagyok. - mondja Roxanne, végre gyengéd hangon. 

-Mi történt? - zárkózik fel mellé Álmatlan. Még azóta sem osztotta meg vele, hogy miért hiszik azt, hogy halott. Nagyot sóhajt Roxanne, majd beadja a derekát. Kicsit lemaradnak a két fiútól (kiderül, hogy az egyik Daren).