Álmatlan /félbehagyott/

XIII.

 A poros, és rettentően hideg földön terül el Álmatlan. Aludni próbál, ha már mást nem tehet a rácsok mögé zárva. Sötét van, az orráig sem lát el, csak hangokból igazodik. Például rájött arra, hogy a tőle jobbra lévő fal mögött van Roxanne. Vagy, hogy most éppen senki sem őrzi őket, mert váltás van, szóval ha akarna elszökhetne, de nincs hozzá ereje. Szörnyen kifáradt: mind a csalódásoktól, mind a fizikai megerőltetésektől. Arra gondol mi van most Darennel, és Gassal. Ők bizonyára jobban szenvednek; bár tudna tenni bármit is értük.

 Mikor épp átfordulna a másik oldalára, hangos nyikorgás töri meg a csendet. Halvány fény szűrődik be, majd gyorsan abba is marad. Lépteket hall, ezért felül, és nekitámaszkodik a még hidegebb falnak. Közel jár a hang, nagyon is, de aztán elnémul. Egy fiú hang susog valamit, majd egy erős fény csóva néz szembe Álmatlannal, aki kis híján megvakul. Takargatni próbálja azt, vékony kezével, de akkora kiterjedése van, hogy az szinte lehetetlen volna. Csukott szemmel teszi elviselhetőbbé, az elviselhetetlen ragyogást. Majd valahogy tényleg kényelmesebb lesz, mert már nem néz vele farkasszemet. Kinyitja összeragasztott szemét, és már tisztán lát egy alakot. Rövid fekete haja, és ruházata beleolvad a sötétségbe, csak fehér bőre, és kék szeme világít.

-Ömm...bocs. - nyögi ki bizonytalanul. Vézna testén, meglátszik ahogy fityeg a ruha. Ide-oda ugrál, valamit rendezget. - Kell a fény, itt elég sötét van. - jelenti ki, mintha nem lenne nyilvánvaló.

-Rájöttem. - mondja Álmatlan, kicsi undorral. A fény a folyosó felé irányul, így tökéletesen megvilágít mindent. Dobozok vannak mindenütt, és teletömött zacskók. A rácsok sűrűn helyezkednek el, képtelenség volna kijutni közöttük, gondolja Álmatlan. A fiú felbotlik valamiben, és szerencsétlenül zuhan a földre. Önkéntelenül is felnevet Álmatlan. Fájdalmasan mozdulnak meg arcizmai, hiszen már oly régóta komor. A fiú, óriási zajt csapva tápászkodik fel. Majd nagyot sóhajtva, így szól:

-Jól vagyok, semmi bajom. - Álmatlan még mindig mosolyog.

-Látom.

-Oké, oké, oké. Talán egy picit fáj a hátsóm, de amúgy tényleg oké vagyok. - mondja komolyan, de valahogy mégis hallatszik a humor a hangjában. Kiterít egy plédet, majd lehuppan rá.

-Nos - mondja. Elővesz egy papírlapot, és megköszörüli a torkát. - Kedves hölgyem - amúgy ezt még nem olvasom. - néz fel Álmatlanra, aki bólint. - Mivel nem történik veled semmi, egy ideig, gondoltam felvidítalak. - mosolyog. Épp folytatná mondandóját, de Álmatlan...

-Ne haragudj, de nem vagyok egyedül. - bök jobbra.

-Ó...komolyan? Te komolyan nem vagy egyedül? De ciki. - azzal feláll, és meggyőződik róla maga is. - Ő alszik. - mondja visszatekintve rá. - Ó a csodába, akkor fel kell ébresztenem. - fájdalmas képet vágva, megkocogtatja a rácsot. Valami nem stimmel - állapítja meg Álmatlan - fém a fémmel ütközik. Nyögés hallatszik, sikerül felverni Roxannet, aki magába elpanaszkodik pár dolgot, majd rekedt hangon megkérdi:

-Ki vagy? 

-Apám rém, anyám halandó. Én meg egy félvér rém vagyok, aki csak arra jó, hogy titeket őrizzen. Nézzétek még a fény sem ejt sebet bennem. Milyen balfék rém vagyok. Most komolyan...

-Halandó vagy? - kiáltja Álmatlan.

-Hát...nem teljesen. Mindig is itt éltem. Nem ismerem az anyám. - mondja kicsit szomorkásan. Megsajnálja. Milyen borzalmas lehet anya nélkül felnőni. Csak annyira, mint apa nélkül, szól egy belső hang. Igaz, helyesli.

-Amúgy a nevem Maximo, de nehogy így szólítsatok! Csakis Maxnak hívhattok! - mondja miközben arrébb teszi a pokrócot, úgy hogy mindketten lássák. - Szóval, kezdjük előröl. - veszi újra kézbe a levelet. Mind a két lány csendben nézi, ahogy végigfut a tekintete a lapon, és ismét megköszörüli a torkát. - Mivel egy ideig össze leszünk zárva, arra gondoltam, hogy megismerlek titeket, és ti is engem. - mondja rossz hangsúllyal. Nem lehet egy rutinos olvasó, állapítja meg Álmatlan. - Szóval titeket, hogy hívnak?