Álmatlan /félbehagyott/

VII.

Fárasztó, és kemény héten van túl Álmatlan, mégsem lehet lemosni a mosolyt arcáról. Meghan még szóvá is tette, hogy sosem látta még őt ilyen boldognak. Valóban igaz is, hiszen hamar elvették a kedvét az élettől.

-Sosem voltam depressziós vagy ilyesmi. - válaszol Álmatlan, Estelle kérdésére, a reggelinél - Csupán rosszul éreztem magam az emberek körében, mivel tudtam, hogy nekik van valami ami nekem nincs. Egy olyan dolog ami fontos a halandók körében. - fejtegeti. 

-Áh, értem! - bólogat Estelle, miközben egy sárga gyümölcsöt szeletel. Kiderült, hogy a természetfeletti lények csak gyümölcsöket, és zöldségeket esznek.

-De amúgy elképzeltem, hogy milyen lesz a jövőm. - mosolyog. Meghan kérdőn néz rá.

-El akartam menni egy másik városba, és ott azt hazudtam volna, hogy álmodok. - válaszolja büszkén.

 A mondatát haláli csend kíséri. Csak az ő evőeszközének hangja hallatszik. Végül mikor épp egy olyan gyümölcsöt emel szájához, mint amilyet Roxanne-éknál evett, felfigyel a némaságra. Ölbe rakja kezeit és várja a magyarázatot.

-A hazugság büntetendő. - mondja Meghan.

-Tudom, de...

-Büntetendő. - ismétli meg.

-Te nem értheted. - rázza a fejét.

-Persze, hogy nem. De érzed a súlyát?

-Hogyne. És nem tettem meg, és nem is fogom. Sajnálom. További jó étvágyat.- hajol ismét a tányérja felé. A vacsora hangulata pár perc alatt megváltozik. Már nem kérdezgetnek Álmatlantól szinte semmit (maximum annyit, hogy kér-e több gyümölcslevet, vagy éhes-e még?). Tudja, hogy hazudni bűn, és nem szokás, de oly módon beleélte magát abba, hogy sohasem kell már a halandó rend szerint élnie, hogy meg is feledkezett arról, hogy itt mi a helyzet. Hamar bekanalazza az utolsó falatokat, és némi gúnnyal így szól:

-Nagyságos varázslófeletteseim, engedelmükkel elhagyom az asztalt. A szobámba találnak, ha keresnének. - azzal felpattan, és kitrappol az étkezőből, majd erősen becsapja az ajtót. Bólint egyet elégedetten, és a szobájával ellenkező irányba menetel tovább.

***

A varázsló szobában, a falak lilára vannak festve, és azon apró fénylő gyöngyök vannak. Van egy hatalmas táblaszerű négyzet az ajtóval szemben. Folyton mozog, amolyan vízszerű, csakhogy ez lila. Ezen gyakorolják a varázslatokat.

Álmatlan egy olyan kézmozdulatot próbál, amivel közelebb tud hozni tárgyakat. Bepötyögi a varázslat nevét a tábla meletti gépen, mire azon megjelenik egy alma. Furcsa, gondolja Álmatlan, mert amióta itt van sohasem látott almát. Megáll pár méterrel arrébb, és nagy levegőt vesz. A mellkasával egy vonalba emeli a jobb kezét, és ökölbe szorítja azt, majd, mintha magához hívná a gyümölcsöt mozgatni kezdi. Először bizonytalanul meging, majd lassan Álmatlan tenyeréhez repül. Megszorítja és leemeli. Végigsimítja a szabályosan piros almát, és belenéz. Annyira fénylik, hogy meglátja benne kék szemeit, és nagy orrát. Annyira fénylik, hogy szinte már mű. Leteszi a közeli asztalra, és lapozgatni kezd egy régi füzetet. Az összes varázslat megtalálható benne (és ezeknek a felét már bemagolta Álmatlan). Természetesnek tűnik számára, hogy varázserővel bír, pedig épp egy hete, hogy először tanulgatta azt, hogy hogyan lehet egyáltalán előidézni azt magában. Igaz hamar megbirkózott vele.

***

Az asztal mellett térdepel, és még mindig a füzettel babrál. Estelle-től kapta két napja, olyan szavakkal, hogy; most már magadtól is megy. Végre valamit ráhagynak. Kicsit mohó volt, bevallja, mert mindent megakart tanulni, ami csak meg van említve ebbe a régi könyvecskébe.

Álmatlan sok-sok dübörgő talpra kapja fel olvasásba mélyült fejét. Kicsit hallgatózik még, de hamar feltápászkodik, és az ajtóhoz rohan, hogy kinyissa. Jobbra-balra kapkodja fejét, és nem érti, hogy hova szalad az összes ember aki a palotában lakik. Hagyja magát sodorni a tömeggel, és felveszi az ütemet. A lépcsőkön át, a hátsó ajtón özönlik ki a sokaság, majd meg is torpan. Még mindig nem fogja fel mi történik pontosan. Előrenyomul, ezzel sok embert félrelökve, és meglátja nővére szőkén fénylő haját. Megérinti a vállát, mire ő megfordul és átkarolja húgát. Most veszi csak észre, hogy az első sorba keveredett. Meghan arcán könny folyik végig, és ajkai is remegnek. Álmatlant is elkap egy hév, de ő maga sem tudja megállapítani, hogy félelem-e, vagy öröm? A látványt emésztgeti:

Estelle magabiztosan álldogál egy csapat fekete ruhás rém előtt. Nyugodtnak látszik, és időnként még a száját is mosolyra húzza. A Rémek arcába köpeny lóg, és a föld felett repkednek. Az egyik viszont máshogy fest: A csuklya a vállain pihen, így látható barna haja, és komor szeme. A nézésével gyilkolni tudna. Arcát ráncok borítják, és bőre hófehér, egy medál lóg a nyakában.

-Ne légy ostoba, Estelle! Hiszen jól tudod mire vagyunk képesek. Engedj be! - hangja vérfagyasztó, és mély.

-Nem helyén való, hogy e gyönyörű helyen veszekedjünk. Vedd észre Zord, hogy a halandók boldogak. Semmi szükség változtatásra. - szinte tereli a szót.

-Elmondhatom mégegyszer szépen: Engedj be minket, és nem lesz semmi bajotok.
Álmatlan nagyot nyel. A nővére fülébe súgja kérdését. Mit akarnak tenni? Meghan közelebb hajol, és amilyen halkan csak tud válaszol: Be akarják iktatni, a halandók életébe a félelmet. Igaz hallotta már ezt a mondatot, de most érti meg az egészet:

Szóval eddig a halandók nem ismerték a félelmet, de Álmatlan igen...

Őket eddig álmukban megnyugtatták, de Álmatlant nem...

Ők boldog életet éltek, nem úgy, mint Ő...

Nem érez ebben igazságot. Nem is akarják, hogy minden ember nyugodtan éljen. Nem akarják, mert egyről megfeledkeztek. Ha egyről megfeledkeztek, akkor nem is olyan tökéletes a rendszer. Ha egyről megfeledkeztek, de ő él és virul, és tapasztaltabb, mint bárki más, akkor nincs is szükség ekkora biztonságra. Nincs szükség a rendszerükre, és nem is boldog minden halandó. Most mégsem érzi magát természetfelettinek, csak egy átlagos embert.

Álmatlan ökölbe szorítja kezét, hogy visszatartsa indulatát. Az elmúlt héten hallott arról, hogy hogyan jutnak az emberek gondolataiba, miközben ők alszanak. Arról is hallott, hogy mit csinálnak; tanítják őket, mesélnek nekik, a helyes útra terelik őket, és segítenek nekik a döntésekben. Akkor megértette, hogy miért volt fontos az iskolában az álmodás képessége, és hogy miért nem foglalkoztak vele. De nem érti miért kell ezt tenni? Nem talál értelmet benne...

Estelle nem felel Zord kérésére, ami láthatóan dühíti. A varázsló arcokon aggodalom ül, amióta csak kint vannak. Talán attól félnek, hogy elpusztítják ezt a helyet, vagy attól, hogy elveszítik saját életüket? Álmatlan szerint inkább az utóbbi, mert bármennyire is odaadóan vigyáznak a halandók életére, a sajátjukat azért, mégis mindennél fontosabbnak tartják. Kezdi ellenszenvesnek tekinteni a természetfeletti lényeket, és mégsem érzi úgy, hogy akár lehetnének a családja is. Valahogy nem látja a munkájuk gyümölcsét. Csak azt, hogy értelmetlen ez az egész birodalom. Mind a varázslók, a törpék, a tündérek és a rémek. Meg kell szűnnie ennek az egésznek.

Zord egy hatalmas villámot ereszt Estelle mellkasába, amitől ő a földre zuhan. A rém csoport fenyegetően indul meg a tömeg felé, és Álmatlan ugyan nem tőlük, de menekülni kezd a végtelen erdő felé.