Álmatlan /félbehagyott/

X.

 Mintha bárki megláthatná, gyorsan behajtja a könyvet. Pedig igazán nem kéne ettől félnie, mert Herb egyszerűen csak eltűnt, mások meg amúgy sem járkálnak itt. A szíve rohamosan kalimpál, annyira eltölti az izgatottság. Van esély arra, hogy már nem is kéne léteznie a Birodalomnak? Mert, ő így szűrte le a jelekből. Lehetséges, hogy már tényleg nincs rájuk szükség? Álmatlanban felvillan a remény fénye, egy halvány, de mégis óriási láng.

Ügyetlenül feltápászkodik, majd a könyvet a mellkasához szorítva, kiáltja hangosan Herb nevét. Amikor rájön, hogy mi a legalapvetőbb szabály a könyvtárakban, elvörösödik, és előrébb lép, hogy lássa Herb közeledik-e. Az apró lábaival vicces, ahogy fürgén rohan Álmatlan irányába. Mérgesen megtorpan a lány előtt, majd szóra nyitná a száját, de Álmatlan közbevág.

-Sajnálom. - mondja ártatlanul. Herb legyint egyet, ingereit visszafojtva, majd kérdőre vonja az imént történtet.

-Ki lehetne kölcsönözni a könyvet? - ereszti le azt. Herb rosszallóan megrázza a fejét.

-Csak néhány törpnek van ehhez engedélye.

-Ó - hangolódik le Álmatlan.

-De... - kapja fel fejét a búslakodásból, Herb hangjára - Talán kivételt tehetünk veled, Olivia. - mosolyra húzza száját. - Vidd csak! - legyint Herb.

-Köszönöm! És szólítson Álmatlannak, egész nyugodtan. - azzal sarkon fordul. Herb csodálkozik még egy keveset a hallott becenéven, majd ő is dolgára megy.

Később a kicsi, és egyben kényelmetlen ágyon gubbaszt a könyv felett. Nagyjából azt írják le, amit Herb is mondott, csak az az egy mondat, ami érdekes.

"...míg a nagyok azt úgy kívánják..."

Úgy gondolja, hogy a túlvilágiakra illik mindez, és azért nem küldenek már jeleket, mert nem akarnak foglalkozni a természetfelettiekkel. Ezért már nincs rájuk szükség.

A szeme hamar elfárad az apró betűk bújása közben, ezért visszazökken a való világba, majd korogni kezd a gyomra. Eszébe sem jut, hogy ennie is kéne, pedig már elmúlt a nap fele. A szobáján kívül viszont nem mozog otthonosan, így az épület aulájában álldogál hátha jut valamire. Gondolja, majd arra megy, amerre a tömeg, mert mégiscsak ebédidő van. A törpék viszont szerteszét menetelnek a folyosókon.

-Mi a baj, netán eltévedtél? - kérdezi kedvesen egy nő, aki nagyon ismerős számára. Hunyorog egy keveset, mikor ráeszmél, hogy ő bent volt a terembe, ahol a történelmet mesélték.

-Ó, sajnos igen. Merre van az étkező? - a törp megrázza a fejét, de közben mosolyog.

-Rossz helyen keresed, kedvesem. Az nem az épületben van. Na, semmi baj, egyébként is odakészültem. Ne félj, majd én odavezetlek. - mosolyra készteti Álmatlant a törp beszéde. Olyan természetesnek találta, hogy a főépületben van az étkező, hogy eszébe sem jutott más lehetőség.

A törp - akinek a neve Jolie - egy kis ösvényen vezeti át a különálló épületbe. Tiszta, és rendezett hely, kellemes benyomást nyújt. Leülnek egy háromszemélyes asztalhoz, és falatozni kezdenek. Ilyennel már találkozott Álmatlan, kenyérféle, de az íze mégis különleges. Csend honol, de Jolie megtöri azt.

-Tetszik a Birodalom? - vág a dolgok közepébe. Álmatlan a hatalmas ablakon át bámul, mikor eljut az agyáig a kérdés.

-Talán tetszene, ha nem csak így mellékesen ismerhettem volna meg.

-Ezt, hogy érted? - megint az ablak felé fordítja fejét, majd kinyújtja nyakát, hogy jobban lásson.

-Az Édesanyám titkolta, valószínűleg el sem akarta mondani, csak felülkerekedett az itteni veszély, és szükség volt emberekre. Hát mire vagyok én, ha nem erre? - ahogy kimondja a szavakat, úgy ért meg mindent. Egész végig ott motoszkált benne a válasz arra, hogy mit keres itt, csak nem öntötte azt szavakba. Az örömöt mégis, újabb kérdések fedik el - Kik azok? - mutat az ablak irányába. Jolie hátat fordít, aztán válaszol: