Shannaro

Irattár

Sakura

Ismerős érzésre térek magamhoz. Megpróbálom kinyitni a szemem, de rögtön vissza is csukom. Olyan erős fény próbál utat törni magának a pupillámon keresztül, hogy olyan érzésem támad, hogy rögtön az agyamig akar hatolni, kihagyva a köztes állomásokat. Reflexből nyúlnék a homlokomhoz, de egyelőre a karjaim is túl nehéznek érződnek a mozgatáshoz.

Halk, nyikorgó hang hallatszódik jobbról. Az agyam kezd tisztulni, mert rögtön felismerem, hogy egy ajtóhoz tartozik a zörej, majd újabb halk neszek, mintha valaki beszélne, de nem tudom kivenni tisztán. Tudom, hogy már nem vagyok a bunkerben, de hiába próbálom visszaidézni, hogy miként kerültem ki onnan, semmi más nem jut eszembe, csak hogy Gorou maga után cibál a végeláthatatlan, koszos és sötét folyosókon.

– Mi a fenét keresel itt? – ezt a mondatot sikerül először tisztán kiszűrni. A köd kezd felszállni az elmémről, és még Ino fojtottan ingerült hangját is felismerem a szavak mögött. – Éppen elég kárt okoztál már.

Csend, majd apró neszezés. Újabb lépteket hallok.

– Azt hitted, nem fogom észrevenni? Felismerem, ha bántod Sakurát... kívül és belül is...

– Én...

Nem várok tovább, ahogy felismerem ebből az egy picike szóból a kissé egyoldalúnak tűnő beszélgetés másik résztvevőjét. Ino éppen Sasuke-kunt szidja, és nekem nincs kedvem végighallgatni. Túl erőtlen és fáradt vagyok most ehhez a drámához, bármiről is folyjon a diskurzus.

– Örülnék, ha máshol veszekednétek – nyitom ki végül a szemem. A hangom olyan mély és rekedtes, hogy én magam is alig ismerem fel, mikor meghallom, a szemem pedig azonnal vissza is kell csuknom megint, mert a külvilágból áradó fehér fény késként hatol a koponyámba még mindig.

– Jó ég, Sakura! – Ino siet hozzám. A hangja közvetlen az ágy mellől szól. Nem látom, de a hangokból ítélve biztos vagyok benne, hogy a rám kötött gépeket vizsgálgatja. Érzem a csöveket. – Hogy érzed magad? – erőszakkal nyitja fel a szemem, hogy belevilágítson egy lámpával. Türelmetlenül ütöm el a kezét.

– Remekül – felelem maró gúnnyal a hangomban, megfeledkezve arról, hogy nem vagyunk egyedül a helyiségben. Magam sem értem az ellenséges hangnemet, de jelenleg maga az élet frusztrál, ahogy megpróbálom feltornázni magam ülő helyzetbe. Kicsit homályos a látásom, de a kétágú orrkanül csövét az ölemben már ki tudom venni egészen tisztán. Ino alakja még kissé egybefolyik, ahogyan megkerülve az ágyat fentebb állítja a támlát, és megigazítja a párnát mögöttem. – Köszönöm – mondom kissé bűntudatosan az előbbiért, de csak legyint.

– Meddig volt az az izé a csuklódon? – kérdezi hirtelen csípőre vágva kezeit. Fejével az ágy mellé bólint. Követem fejemmel a mozdulatot. A kórházi ágy mellé egy kis fiókos szekrény van húzva. Egy precízen összeválogatott virágcsokor áll a tetején – amit lefogadok, hogy ő maga állított össze nekem –, a halványlila kerámiaváza mellett pedig egy átlátszó tasakban ott pihen Gorou játékszere. Innen nem tudom pontosan megállapítani, de mintha darabokban lenne.

– Napokig – felelem végül, akaratlanul is megdörzsölve jobb csuklóm, mintha még mindig rajta lenne. Úgy is érzem magam. Semmi erőm sincs. Csak bámulom a bőrömet érintő ujjaimat, és csak ekkor veszem észre a félreérthetetlen jeleket. A villám összetéveszthetetlen nyomot hagyott a karjaimon. Emlékképek villanak az agyamba, élesen, de zavaros sorrendben. Nagyot nyelek, mert amilyen borzalmasnak és rémisztőnek tűnt a pillanat, mikor Sasuke-kun döbbent tekintete nyomán elért a vakító fényesség a bunkerben, most legalább annyira gyönyörűnek tűnnek a halványrózsaszín kis fonalösvények a bőröm felszínén.