Shannaro

Elvétett célpont

Tétlenül állok az ágy előtt a lélegeztetőgép ütemes sípolásával kísérve, és nincs több ötletem. Újra átnéztem mindent, de semmi újat nem találtam. Valaminek lennie kell, amit nem vettem észre a polcok alatti dobozokon kívül. Újra térdre ereszkedem, és kihúzom őket, hátha csak elsiklott a figyelmem valamin, de semmi. A tartalmuk ugyanaz.

– Francba – suttogom. – Segíthetnél – mondom az eszméletlen lánynak, csak hogy ne kattanjak be. Semmi válasz. Nem is vártam. Mély lélegzetet veszek. Lehet, hogy csak én láttam bele többet Saburo mondatába, és valójában semmi rejtett tartalma nem volt.

Dühödten hajolok le a padlóra, hogy ugyanolyan állapotban toljam vissza a dobozokat, mikor a mögött a doboz mögött, amiben a hiányos, ámde hasznos információval szolgáló iratok voltak, egy kis szabályos, négyzet alakú repedést fedezek fel a falon. Sötétbe veszik, de egyértelműen kivehető. Egészen be kell nyúlnom jobb karommal, hogy meg tudjam érinteni, de elsőre nem történik semmi. Már-már kezdem azt hinni, hogy megint csak az elmém játéka az egész, mikor kicsit erősebben nekiveselkedve, be tudom nyomni a kis négyzetet. Egészen halkan kattan egyet, majd kinyílik, akárcsak az otthoni szekrényeim egyike, és feltárja apró kis rejteke tartalmát.

Egy egészen picike adathordozó. Nincs hozzá számítógépem jelenleg, de ez nem lopja el lelkesedésem. Óvatosan a zsebembe süllyesztem a szerzeményt, majd visszacsukom a kis rejteket, és rátolom a dobozokat, mintha soha ki sem húzták volna őket. Elégedett vagyok, pedig még közel sem biztos, hogy meg tudom nézni a tartalmát. A szívem a fülemben dobol izgatottságomban.

Visszatérek a lányhoz, végigmegyek a napi ellenőrzéseken, konstatálom, hogy semmi változás, és várok. Nem is értem, hogyan képzelte Gorou, hogy nulla információval majd segíteni tudok egy kómába esett emberen. Nagyon keveset tudunk erről az állapotról, és a legkülönfélébb dolgok okozhatják, de ez esetben sem fejsérülésre utaló nyomot nem találtam, sem tumorra, fertőzésre vagy hasonló gyakori kiváltó okra utaló jelet sem. Márpedig ezek nélkül nem tudok kezelésbe kezdeni, mert ahelyett, hogy segítenék, csak árthatok.

Elgondolkodásom az ajtó nyílása szakítja meg. Gorou viharzik be a helyiségbe, nyomában még látom Saburót, de nem marad időm feltérképezni a helyzetet, mert a sebhelyes egyenesen hozzám siet, és hevesen maga felé rántja a jobb karomat, majd a balt is. A karperecek összekoccannak, ahogy újra egybefonja őket, ezúttal viszont jobb a helyzet, mert nem a hátam mögött fogja össze a karjaim.

A düh még jobban eltorzítja az arcát, én meg kérdőn tekintek Saburóra, de ő az ágyban fekvő lányt figyeli csalódott tekintettel. Mint aki most jön rá, hogy mindennek befellegzett.

– Mi folyik? – kérdezem idegesen. Félek, hogy rájött, hogy megtaláltam a kis rejtekhelyét, de helyette csak erősen megszorítja jobb felkarom, és maga után kezd rángatni.

– A tetves barátaid – sziszegi a barna hajú összeszorított fogsorral, és miközben elhaladunk az ajtóból félreállt Saburo mellett, undorodva hozzáteszi. – Meg a bolond anyja – bök fejével a sötét bőrű felé, de az nem reagál, csak összeszorított fogakkal bámul vissza.

Nem mond többet, csak rángat maga után sötét folyosókon át, mint egy zsák krumplit, és én tehetetlen vagyok. A szívem hevesen kalimpál, mert habár nem értem, hogyan fonódnak össze a szálak Narutóék és Saburo anyja között, érzem, hogy valami olyasmi történt, ami mindent megváltoztat.

Végtelennek tűnő, ugyanolyan folyosók és helyiségek váltják egymást, majd végül egy igazán mély lépcsőház alján Gorou belök egy rozoga faajtót, ami mögött egy kisebb helyiség lapul több fémajtós másik helyiséggel. Idelent még orrfacsaróbb a dohos levegő, amihez lassan már kezdtem hozzászokni. Minden ajtó zárva van, és mind rozsdaette, kivétel egyet. Egyértelműen kitűnik, melyiket használják, és mi afelé tartunk.