Shannaro

Szánakozó tekintetek

Az asztalra fektetem az arcom, és hagyom, hogy a kezeim ernyedten lógjanak lábaim közé. Egyszerűen képtelen vagyok tartani magam. Amennyire nevetséges lehet ez a póz, pont ugyan annyira pihentető is. Hálát adok az égnek, hogy az ebédszünetem most senki sem zavarja meg. Jobban mondva azt az időintervallumot, amit mások evéssel, én meg az irodám asztallapjának szeretgetésével töltök. Átfordítom a fejem, hogy legalább az egyik ablakon kilássak, és ne a falon lógó gyógyszeres infógrafikák egyikét lássam, de le az utcára így sem látok el, csak a házak tetejét. Nem igazán fogom fel, ami velem történik. Sasuke-kun hazajött, és most nem megy el. Legalábbis hosszú időre nem. Valamint legközelebbi távozásakor én is vele tartok. És ő ezt kifejezetten szorgalmazta. Na, jó! Ez túlzás. De nála már szorgalmazásnak minősül, hogy nem szegült ellen a közös küldetés ötletének. Hirtelen felegyenesedek, mert csak ekkor döbbenek rá igazán arra, ami tegnap történt.

– Közös küldetés Sasuke-kunnal – mondom ki hangosan, mert alig hiszem el, hogy tényleg úgy megyek küldetésre vele, hogy csak ketten leszünk, és ő nem lesz a gondolatától rosszul, hogy huzamosabb időt velem töltsön. Elvörösödöm, pedig már azt hittem, régen túl vagyok ezen a szinten. Úgy tűnik, nem. Vagy legalábbis néhány gondolat még előhozza belőlem a zavart. Megrázom a fejem, hogy kissé tisztábban kezdjek gondolkodni. A műveletet sikeresnek mondhatom egészen addig, amíg Naruto be nem robog az irodámba szokásához híven. Meg sem áll az asztalomig, amire hatalmas erővel vág rá, mikor eléri. Hátrahőkölök, mert nem számítottam ekkora vehemenciára. Ez még tőle is meglepő.

– Sakura-chan! – kiabál rám. – Ez nagyon veszélyes! – Azt sem tudom, hogy hol vagyok hirtelen, de ő nem meglepő módon csak folytatja. – Emlékezz, hogy ért vissza Sasuke is! – figyelmeztet, nekem meg azonnal leesik, mire fel ez a hatalmas ellendömping. Felsóhajtva dőlök hátra a székemben.

– Te meg emlékezz, hogy kinek köszönhetően él még – szúrom oda, mert olyan rövid az agya, hogy erről teljesen megfeledkezett. Vagy ha nem is feledkezett meg róla, csak szimplán nem tartja annyira fontosnak, hogy érv válhasson belőle.

– Az más – vágja rá azonnal kiegyenesedve. Persze, hogy más. Mert az Sasuke-kun volt, ez meg én vagyok. – Te hogy fogod magad meggyógyítani, ha valami kiüt? – kérdezi, és ezzel az eshetőséggel nem nagyon bírok vitatkozni, ami meg is lep egy pillanatra. Csak némán bámulok Naruto kék szemeibe. Mérlegelem a lehetőségeim, majd felállok, de a helyzet így sem lett magabiztosabb az én szempontomból, mert Naruto így is jócskán magasabb nálam, amit még élek nem fogok megszokni.

– Nem fog semmi sem kiütni! – jelentem ki végül az elég gyengécske érvet. – Ezt a lépést meg kell tenni ahhoz, hogy felszámoljuk, vagy kontroll alatt tartsuk azt a labort. A jelenlegi állapotban nem maradhat a helyzet! – fonom keresztbe a karjaim megfontoltan. A szőke emésztgeti, amit mondok, majd végül felnéz rám. A tekintete aggodalommal teli, amitől kissé megingok, de nem engedek.

– Én is megyek – dönti el. Felsóhajtok, és egyszerű fekete pólójára bámulok. A karjaim erőtlenül hanyatlanak testem mellé.

– Naruto... Kakashi-sensei nem megy bele. Gondolom, neked is elmagyarázta már, hogy miért nem megyünk hárman, vagy négyen erre a küldetésre. Plusz azt is mondta, hogy neked elég sok tanulnivalód van még a Hokage létről. Egyszerre nem megy minden – mosolyodom el, mert biztos vagyok benne, hogy a jég megtört a „Hokage" szó kiejtésével. – Mi majd elintézzük ezt! – teszem még hozzá. Úgy néz rám, mintha hazudnék, de speciel ezt most tényleg komolyan gondoltam. Jó pár pillanatos némaság ül közénk, miközben tőle szokatlan módon, az arcomat fürkészi, majd mikor már kezdene kínossá válni a helyzet, megszólal, amolyan tipikus Naruto módra.