Shannaro

Vacsora

A kézfejemre támasztom a fejem, mert jelenleg olyan nehéznek tűnik, mint egy ágyúgolyó. Sikerült végigmenni az összes betegemen, megnézni a javulásuk, beszélgetni velük, és sűrűn elnézést kérni, hogy szó nélkül leléptem. Nem mintha normális esetben ezért bocsánatot kellene kérni. De normális esetben egyik orvos sem tölti az egész életét a klinika falai között. Csakis nekem lehet ez az egyetlen dolog, ami kitölti a napjaim. Mélyet sóhajtok, mert igazából már semmi dolgom sincs, és gondolataim a félresikerült ebéd felé kalandoznak.

– Igazi hülye vagy! – ostorozom magam a mai nap folyamán már legalább századjára. Persze ezzel már tizenévesen sem sokra mentem, de azért meghagytam magamnak ezt a rossz szokást. Shikamaru cigizik, Tsunade-sama iszik, Naruto instant ramenen élt évekig. Az én önsajnálatom már nem is tűnik annyira rossz szokásnak. Nem ártok vele senkinek. Maximum magamnak. – Ahj – csapok rá a homlokomra. – Tényleg egy nyamvadt rinyagép vagyok, ahogy Ino mondja! Szedd össze magad! – mondom, és kiegyenesedem, hátha ki tudok magamból facsarni még valami értelmeset, mielőtt hazamennék az üres lakásomba. Ugyanis lassan a nap már lemenőben, és senkit sem küldött Kakashi-sensei azzal a céllal, hogy jelenjek meg az irodájában, Sasuke-kun pedig jóformán nem mondott semmit sem. Feleslegesen nem akarok átmasírozni a falu másik végébe, hogy aztán kiderüljön, hogy semmi dolgom ott.

– Sakura-chan! – töri be az ajtót Naruto hirtelen. Megugrom. Kopogás szokás szerint nincs. Nála sosem volt, így aztán szóra sem méltatom a dolgot. Hát mégis jó volt a sejtésem.

– A megbeszélés miatt vagy itt? Mit akar Kakashi-sensei? – emelkedem fel a székemről, hogy le tudjam kanyarítani magamról a fehér köpenyt, és a fogasra akasszam. Naruto értetlenül nézi a mozdulataim, mintha nem látta volna soha, hogy minden este ezt csinálom, mielőtt indulnék.

– Milyen megbeszélés? – ráncolja össze a szemöldökét. Rá bámulok, miután felakasztottam a helyére a ruhadarabot. Napbarnított arcát figyelem. A vonásai határozottak. Mindig elképeszt, mikor jobban szemügyre veszem, hogy mennyire felnőtt. Tetőtől talpig. Civil ruhát visel, amitől kicsit mindig furcsán érzem magam, annyira megszoktam már a küldetéseinken viselt darabokat, hogy hajlamos vagyok azt képzelni, hogy azok már a testünk részei. – Nekem nem szólt Kakashi-sensei – teszi még hozzá elgondolkodva, mintha kimaradt volna valamiből. Az asztalomhoz lépek, hogy összeszedjem kevéske motyómat indulásra készen.

– Én sem beszéltem vele, csak – kezdek bele, de nem igazán tudom, hogyan kellene megmagyaráznom a délután történteket. – Sasuke-kun – próbálkozom egy új mondat kezdésével, de a folyamat megakad. Nem is baj, mert Naruto amint meghallja a nevet már közbe is vág.

– Nem mondta a vacsorát? Pedig mondtam neki, hogy mondja, ha már úgy is együtt ebédeltek – méltatlankodik, és nem tudok elsiklani a tény felett, hogy úgy beszél az egészről, mintha teljesen normális helyzet lenne. Nem is tudom. Mintha minden nap együtt ebédelnék Sasuke-kunnal, mikor visszatér egy küldetésről. Meglep, hogy a feketehajú elmondta Narutónak a dolgot, aztán rájövök, hogy igazából ebben nincs semmilyen furcsaság. Az lett volna a furcsa, ha eltitkolja. Kissé csalódott vagyok, pedig eddig is elég egyértelmű volt, hogy üzleti ebédnek tekinthető, ami az étteremben zajlott. Mintha a viselkedése nem tette volna már teljesen tisztává a helyzetet. Nem is egyszer.

– Vacsora? – kérdezem kíváncsian, mert most már tényleg nem értem, hol is tartunk. Lelkesen bólint. Kicsit megint visszarepülök az időbe, mert a vigyor, ami arcára kúszik, annyira emlékeztet a fiatal, hóbortos Narutóra. Be kell látnom, ha komolyabb nem is lett, de érettebb igen.

– Igen. Nálam. Ma este – mondja, nekem meg leesik végre a tantusz. Hát ezért mondta Sasuke-kun délután, hogy nem érek rá este.

– Ah, Naruto – sóhajtok fel. – Nem is tudsz főzni! – vádolom meg az igazsággal, mire vigyora még jobban kiszélesedik, miközben tarkóját vakargatja. El is pirul, amitől erős gyanúm támad, hogy a vacsora tárgyát nem az általa szolgáltatott instant ramen fogja képezni, hanem valami ínycsiklandozó finomság Hinata kezei közül. Kicsit megint elfog az irigység a gondolatra, hogy Hinata főz Narutóra nem is ritkán. Ez számomra olyan bensőséges. – Nem hinném, hogy ma ez menni fog – kezdek bele a kifogásokba, mikor belegondolok, hogy megint a harmadik kerék szerepét tölthetném be az asztal mellett, mint oly sokszor, mikor már képtelen vagyok további kifogásokkal előrukkolni egy vacsora meghívásra.