Shannaro

Igen

polc.eu/tortenet/shannaro/igen/

Egy óra – vagy talán kettő is – eltelhet, mire újra felém néz valaki. Szerencsére, mire Saburo nyitja az ajtót, a dobozt már visszatolom az eredeti helyére, kényesen ügyelve arra, hogy az előtte heverő doboz is pont ugyanolyan pozícióban álljon, mint ahogyan korábóóban. Még a port is ellenőrzöm a padlón, de ez a helyiség természetesen teljesen steril. Habár nem vagyok biztos benne, hogy mennyire titkosak a dokumentációk, nem akarom, hogy észrevegyék, hogy olvastam őket. A doboz nem volt túlságosan elrejtve ahhoz, hogy nagyon titkosnak gondoljam, de ahhoz meg igen, hogy kételyek támadjanak bennem azt illetően, hogy bárki belenézhet. Vagy inkább én belenézhetek...

Saburo termetéhez képest meglepően gyengéden csukja be maga mögött a kórterem ajtaját. Egy halványzöld vászoncsomag van a kezében, amelyet kétkedve méregetek az ágy végében állva. Nem mozdulok még akkor sem, mikor mellettem elhaladva az ágy melletti kis asztalkához lép, leteszi rá a csomagot, és elkezdi bontogatni az anyagot. Egy kis fadoboz bukkan elő kezei között.

Bento...

– Egyél – mondja tömören, és inkább parancsnak hat, mint egyszerű kijelentésnek. Kiegyenesedik, kezeit újra összekulcsolja maga mögött, és rám sem nézve, vár.

Mint egy szobor – fut át az agyamon keserűen, mikor szépen lassan megindulok a doboz felé. Már-már bután azt gondolom, hogy mindjárt rám kiabál, hogy miért nem kapkodom magam, de továbbra is csak a távolba meredve áll egy helyben.

Az összekészített étel igazán frissnek tűnik. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy honnan származhat. Talán van ennek a rozoga épületnek egy olyan része, ami alkalmas a főzésre? A mellékelt ábra azt mutatja, hogy nem lehetetlen ez az ötlet. Nem, Sakura! Ez nem az a hely.

Jól megnézem magamnak az elém tárt dobozt, és azon gondolkodom, hogy kevertek-e bele valamit, de arra a következtetésre jutok, hogy ha kevertek is bele valamit, az már semmiség lenne ahhoz képest, amit infúzión kaphattam, mikor eszméletlen voltam. Farkas éhes vagyok, így inkább nekilátok. Leülök a kis asztalka mellé. A szék keservesen sikít fel, ahogy a súlyom ránehezedik. Nem mostanában ülhetett rá bárki is. Nem úgy, mint a sarokba tolt fotelre. Evés közben jól szemügyre veszem a megkopott, bézs szövetet. Látom lelki szemeim előtt, ahogyan a sebhelyes leereszkedik rá minden este, és némán hallgatja a lélegeztetőgép halk morajlását. Már-már emberi álomkép, aztán elmémbe villan az a sok vér a konohai laborban, és megremegve visszaránt a valóságba, ahol ugyanez az ember egy csomó másikat ölt meg, és elrabolt engem, hogy gyógyítsak meg egy számomra teljesen ismeretlen nőt, akiről semmiféle információval nem szolgált.

– Ki ez a nő? – teszem fel a kérdést hirtelen két falat között, bár sejtem, hogy Saburo nem fog válaszolni. Meg sem rezzen. Továbbra is néz maga elé, mintha ott sem lennék. Kissé hátradőlök a széken, és egy újabb falat rizs után megint megszólalok: – Mióta van kómában? – teszem fel a kérdést, amire amúgy már tudom a választ a rejtett doboz tartalmából. Megint nem reagál.

Három év nem kevés idő, de mégis úgy tűnik, hogy tökéletes ellátást kapott ez alatt az idő alatt. Csak éppen nem gyógyult meg.

– A barátod nem fél, hogy megölöm őt? – kérdem a fejemmel kissé az ágy felé bökve. Ez az első alkalom, hogy Saburo reagál. Fejét nem mozdítva, a tekintetét egészen lassan rám siklatja.

– Gorou nem a barátom – mondja mogorván. Minden egyes szót annyira lassan mond és kiemel, mintha mögöttes jelentése lenne. Megrökönyödve bámulok fel rá, és még rágni is elfelejtek közben. Fekete garbója alatt megfeszülnek az izmok, mintha bármelyik pillanatban ugrani készülne. – És Konohagakure legjobb orvosa nem öl ártatlanokat – jelenti ki olyan hivatalosan, hogy szinte távolinak érzem a saját falumat. Tekintete ezután újra visszasiklik, és csak bámul előre, mintha lennének ablakok, melyeken keresztül lenyűgöző tájakat lehetne megcsodálni Kirigakure területéről.