stairway to heaven | DH. | 𝗕𝗘𝗙𝗘𝗝𝗘𝗭𝗘𝗧𝗧

19 | i fucking love you.

- Derek? - kérdeztem meg halkan, elcsukló hanggal, s könnyes szemekkel.

A férfinek vörös szemei voltak. Vörösek. S ha ez nem lenne elég, éles fogai, s ugyanolyan karmai, mint az ikreknek, akik közül az egyik lefogott, s karmait közel tette a nyakamhoz, mintha azt szeretné sugallni a többieknek, hogy elvágja az említett testrészem.

- Delilah - kerekedtek kissé el szemei, amik megbánást és szégyent tükröztek, mintha azt súgták volna, hogy sajnálja, majd a fogvatartóimra vezette tekintetét, s mintha elöntötte volna a düh - Mit csináltatok vele? - emelte fel hangját, s a mellkasa gyorsan emelkedett, és süllyedt. Ideges volt. Nagyon-nagyon ideges.

- A kislánynak nem fog baja esni, ha megteszed. Derek, öld meg Boydot, és érezni fogod, hogy milyen jó is ez. Mit puhánykodsz, hisz ezek csak gyerekek, ez ráadásul a bétád, megszabadulsz egy gondtól - mondta egy barna hajú nő, vörös szemekkel, hegyes fogakkal, ám neki nem csak a kezén, de a lábán is kinőttek a karmai.

A mondat felénél azonban teljesen elvesztem, s szinte alig tudtam koncentrálni. Vagy csak nem akartam.

Megölni? Boydot? Miért? Nem tenné meg, ugye? Nem, Derek nem tenne ilyet, ő nem ilyen.

Ám Derek nem válaszolt semmit, csak engem nézett. A szemeimbe nézett, melyek ötletem sincs, hogy mit sugározhattak felé. Összezavarodottságot? Félelmet?Valószínűleg mindkettőt.

- Derek, mi ez az egész? - kérdeztem halkan, heves szívveréssel, s az első könnycsepp is kicsordult. - Miért néztek ki így? Miért vannak itt Stilesék is, ráadásul lefogva? Miért van itt Boyd, szintén lefogva? Derek, mi történik? - tettem fel a temérdek kérdésem egy pillanatra sem megszakítva a szemkontaktusunk, már nem is foglalkozva azzal, hogy talán rosszat kérdezek. Ebben a helyzetben nem volt rossz kérdés.

- Delilah, mindent elmagyarázok később, már ha akarsz velem beszélni, elmondok mindent - tükröztek a gyönyörű zöld szemei kétségbeesést, mire a szememből folyó könnyek kétszeres gyorsaságra kapcsoltak.

- Oh, hogy oda ne rohanjak! Milyen aranyosak, kár, hogy az egyik egy szörnyeteg - szólalt meg ismét a nő, s Derekre vezette tekintetét, hogy ezzel is megerősítse, hogy rá gondolt a szörnyeteg szó alatt, mire a férfi összeszorította szemeit, a kétségbeesést düh váltotta fel, és viszonozta a nő pillantását.

- Engedjétek el, nem csinált semmit - mondta kissé agresszíven, majd mintha vicsorított is volna egyet.

- Á-á, tudod a tervet, előbb öld meg a fiút - mutatott egy ismeretlen által lefogott fiúra, aki le volt nyomva a földre, ezzel kényszerítve arra, hogy térdeljen Derek előtt.

- Nem. Fogom. Megölni - kezdte teljesen elveszíteni a kontrollt a dühe felett, noha tetteit visszafogta, a hangját nem sikerült. - Ha megölsz valakit, engem ölj meg, én nem fogok tenni semmit - köpte a szavakat, erre a mondatára pedig élesen beszívtam a levegőt, a másik percben pedig meg is történt az, amit sosem szerettem volna mégcsak elképzelni sem.

- Nos, nem akartam ehhez folyamodni, de ha már így felajánlottad... - hagyta félbe a mondatát, a következő pillanatban pedig egy újabb ismeretlen lépett hihetetlen gyorsasággal Derek mögé, s döfött át a férfi gerincén egy vascsövet.

A szobát a sikolyom töltötte meg, a férfi szemei kissé elkerekedtek, az előtte álló nő pedig gúnyosan mosolygott. Kezével intett egyet, így Stilesékat és Boydot egy egyszerű mozdulattal kiütötte a fogvatartójuk, s elterültek a földön. A bandából sokan hiányoztak, Malia és Scott is ugyanúgy, ám ezzel most nem tudtam törődni, kit érdekel?

- Nyugi kislány, csak alszanak egyet, Derekről viszont nem túl jók a híreim - intézte nekem a szavait a nő, de fel sem sikerült fognom őket.

Egy újabbat intett kezével, s az eddig engem fogvatartó ikrek, akik mást sem csináltak, csak a torkom elvágásával fenyegettek, elengedtek, s lögtek rajtam egy erőteljeset, én pedig Derekhez szaladtam.

Az ismeretlenek hatalmas, gúnyos mosollyal hagyták el a helyiséget, ahol eddig körül sem néztem, csak azt tudtam, hogy valami fémszerű anyagból készülhetett, ám ez érdekelt most a legkevésbé.

Stiles, Lydia és Boyd kiütve, Derek haldoklik, én pedig pánikolok.

Sírva léptem a kutyapózban álló férfihez, arcát a két kezem közé vettem, s így néztem szemeibe, amik sajnálatot és fájdalmat tükröztek. A szájából elkezdett vér folyni, mire még jobban rámtört a sírás.

- Sajnálok m-mindent... - nyögte a férfi néha felszisszenve, s folytatta volna tovább, ám félbeszakítottam.

- Nem, Derek, nem kell sajnálnod semmit, csak azt, hogyha meghalsz. Nem halhatsz meg, Derek, miattad kezdtem hinni, nem csinálhatod ezt velem, Derek, életben kell maradnod, mert kurvára szeretlek, kérlek, valahogy kiamputálom ezt az izét belőled, csak maradj itt velem, kérlek - keltem volna fel, hogy megpróbáljam kihúzni belőle a kiálló csövet, ám azzal a kevés erejével, ami maradt, egyik kezével tartotta magát, míg a másikkal visszarántott maga elé, s enyhén mosolygott.

- Delilah - itt köhögött egy fájdalmasat, a vér pedig ismét elhagyta a száját, csak most nagyobb mennyiségben, a nevem hallatára pedig még jobban elfogott a sírás, noha nem hittem, hogy az eddiginél van magasabb szint. - Én is szeretlek, Delilah.

A kiejtett szavai tőrként érték a szívem, de még jobban fájtak a körülmények, amik között kimondtuk ezeket a szavakat.

Vajon így értette anno azt, hogy körülötte mindenkinek baja esik?

A gyönyörű zöld íriszei fáradtságot és őszinteséget tükröztek, míg szája sarkában enyhe mosoly villant. A sírásom noha nem tudtam megállítani, hirtelen ötlettől vezérelve hajoltam közelebb hozzá.

Nem érdekelt a vér, nem érdekelt, hogy a könnyektől alig látok, közel hajoltam hozzá, ismét kezeim közé vettem férfias, kissé borostás arcát, majd megszüntettem a közöttünk lévő távolságot, s ajkaihoz érintettem a sajátjaim.

Lágyan viszonozta a csókomat, gyengén, mégis érzelmesen. Ízleltem ajkait, hogy jól emlékezetembe véssem őket. A könnyeim az ő arcát is eláztatták, s csak csókoltuk egymást, egészen addig, amíg teljesen el nem gyengült, be nem fejezte a szám ízlelését, s össze nem csuklott, ezzel jelezve számomra, hogy semmi ereje nem maradt, s mintha lélegzetét sem éreztem volna tovább.

S mindezt a karjaim között.