stairway to heaven | DH. | 𝗕𝗘𝗙𝗘𝗝𝗘𝗭𝗘𝗧𝗧

14 | i trust him.

Egyre beljebb lépdeltünk Derekkel az oldalamon. Ha pontosítani szeretnék, akkor én lépdeltem Derek oldalán, hisz ő mutatta az irányt, de ez részletkérdés. A nap kissé lemenőben volt, ám még bőven láttunk. Így is eléggé para hatást keltett a minket egyre jobban elnyelő erdő, mi lenne, ha este járnék errefelé, ráadásul egyedül?

A mellettem lévő férfi testtartása sokkalta merevebb volt, mint amikor a szokásos sziklánkon ülve beszélgettünk - ami valljuk be, a ritkább verzió volt -, vagy csak ültünk, s ő nézte a tájat, míg én festettem, rajzoltam, vagy éppen ugyanazt csináltam, mint ő. Rá szerettem volna kérdezni a feszültsége eredetére, mégsem tettem, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni egy olyan kérdéssel, amelyre a válasz egyáltalán nem tartozik rám, így csendben maradtam, s bíztam benne, hogy megosztja velem önmagától is.

— Meglep, hogy nem félsz - mondta ki, mire felé kaptam a fejem, s azt kissé oldalra billentve húztam össze a szemeim.

Most az érzéseit osztotta meg? A meglepődés egy érzés, ugye? Hogy lehetek ennyire tudatlan?

— Miből gondolod, hogy nem félek? - adtam hangot kérdésemnek, s továbbra is a férfit néztem.

— Csak úgy nézed a fákat, néha mosolyogva, teljesen el vagy ájulva néhány növénytől. Mi ez a kórómánia a nőknél? - tette fel a költői kérdést, mire csak elmosolyodtam, nevetésem visszafogva. — Látod, erről beszélek Delilah - a szívem egy nagyot dobbant a nevem hallatán. Most miért hangzott ilyen jól? Ez a szívritmuszavar jele is lehet, el kellene mennem orvoshoz? — Még mindig nem ismersz, nem tudsz rólam szinte semmit, de itt mersz lenni velem. Lehet ijesztőbbnek kellene lennem? - tett fel ismét egy kérdést, mire csak megforgattam a szemem. — Naiv vagy. Delilah, egyáltalán nem ismersz.

— Szerinted miért vagyok itt? A hajam barna, de belül szőke vagyok, és még így is egyértelmű. Derek, hahó, talán meg akarlak ismerni? - vontam össze a szemöldököm, mire testtartása kissé ellazult, s egy mosoly került az arcára, ami azonnal el is tűnt, mikor megállt.

— Akkor azt hiszem, hogy ideértünk - köszörülte meg a torkát, majd maga elé mutatott, s mintha enyhe félelem csillant volna a szemében.

Zavarban van? Mi történik, segítség, ez miért érdekel engem?

Amióta megszólalt, nem figyeltem az útra, nem tudtam, hogy merre megyünk, hiszen végig a férfit néztem, sőt felé is voltam fordulva, így én oldalazva mentem előre. Lassan előrefordítottam a fejem, majd megláttam egy házat. Egy nagy házat. Leégve.

Nem tagadom, ijesztő volt. Egy elhagyatott ház előtt, egy majdnem ismeretlennel, már majdnem este, egyáltalán nem egy leányálom, s nem veszélymentes és nyugtató, mégsem féltem. Nem féltem, mert bíztam Derekben.

Oké, igaza van a környezetemnek, már-már károsan naív vagyok, de gondoljunk arra, hogy ha meghalok, akkor legalább minőségin teszem, és nem egy autó üt el, hanem meggyilkolnak. Máris nyugtatóbb.

— Most jönne az a rész, hogy elszaladok, mint a Shrekben az emberek? - pillantottam Derekre, mire lehunyta a szemeit, s elnyomottt magában egy mosolyt.