stairway to heaven | DH. | 𝗕𝗘𝗙𝗘𝗝𝗘𝗭𝗘𝗧𝗧

17 | alone under the ground.

Nem emlékszem semmire.

Tegnap - bár lehet, hogy sokkal több napja, az időérzékem teljesen kikészült, kérdéses, hogy hány óra esett ki az életemből - este hazafelé tartottam. Már két hete nem láttam Dereket, nem jelent meg a találkozós helyünkön, ám nem szentelnem neki nagy figyelmet, biztos dolga volt. Ebből csak azt szerettem volna kihozni, hogy nem vele voltam akkor este, és nem amiatt értem haza későn.

Vagyis értem volna, mindegy.

Illetve, ha vele lettem volna, tuti, hogy hazakísérne. Két hete nem csináltam sok mindent. Megjelentem a szikláknál néha, de nem mindennap, nem volt túl sok időm a tanulás miatt - igazából az is megtörténhet, hogy a férfivel csak elkerültük egymást -, de ha mégis akadt, akkor ott ülve rajzolgattam, ám hamar be is fejeztem, s sötétedés előtt hazaértem. Nos, "tegnap" ez nem így volt. Eszembejutott, hogy valahol, elrejtve létezik a fényképezőgépem, amit elég régen láttam, s annál is régebbeb használtam. Előhalásztam - noha elég sok időbe telt, és meglepetésemre, a sok ideje használt gép nem kezdett el rohadni, hanem szinte tökéletesen működött, csupán annyi szépséghibája volt, hogy erősebben kellett megnyomni a gombot, hogy reagáljon -, s kimentem a városba, az erdőbe vele, és fényképeztem. Sokat. Az embereket, a fákat, távolról a kisebb állatokat, a házakat, mindent - s szerintem az ujjaim is megizmosodtak ez idő alatt.

A lényeg, hogy a fényképezés elhúzódott, én pedig későn indultam haza, s mint kitalálható, nem értem el az úticélom.

Az egyik utcán lefordulva mentem előre, senki sem volt már ilyenkor ott, csak a lépéseim zaja hallatszott, és ha arra koncentráltam, akkor a levegővételeim. Az járdára az az mellett sorakozó lámpák fénye vetült, s ez világított meg mindent, ezek segítségével tudtam, hogy merre megyek. Épp egy újabb fordulóponthoz érkeztem, amikor lépéseket hallottam, és nem, nem a sajátjaim.

Haha, vicces vagy Delilah.

Valaki futólépésben közeledett felém, sokkal nagyobb zajt csapott a lábai földöz érése, mint az enyéim, s erősen vette a levegőt.

- Nyugi, csak siet valahova, nem lesz itt baj - gondoltam, ám testem észre sem vette a gondolataim, azonnal reagált.

A szívem összeszorult, a lépteim felgyorsítottam, a levegőt kissé hangosabban vettem, míg próbáltam magam minél apróbbra összehúzni, hátha akkor valamilyen oknál fogva láthatatlanná válok számára.

Hát, nem jött be.

A következő pillanatban már egy kart éreztem a derekam köré fonódni, s a hangom már megtalálta volna a kiutat a számból, mégsem jött össze neki, mivel egy akadályozótényező megállította. Ez a tényező pedig egy kisse nedves rongy volt, amit az ismeretlen a tenyerével nyomott az orromhoz és a számhoz, ezzel rávéve engem, hogy egy jó nagyot szippantsak a rongyot átitató folyékony anyagból. Ekkor pedig a szemeim lassan kezdtek lecsukódni, s minden elsötétült.

Fogalmam sincs, hogy hány óra, esetleg nap telt el az eset óta, biztos vagyok benne, hogy a szüleim már kerestetnek, én pedig csak ülök. Ülök a föld alatt egy hatalmas farönkhöz kötözve, és nézek ki a fejemből, várva a felmentőseregre, ami egyre inkább úgy tűnik, hogy nem érkezik.

A levegőt hangosan veszem, a kezem és lábam remeg, a szívem eszeveszett dobogása nem akar leállni.

Mi van, ha nem is megölnek, hanem idő előtt szívrohamot kapok?

A kiabálással már próbálkoztam, nem hallott meg senki, ha pedig mégis, akkor csak nem szenteltek nekem figyelmet.

Hogy jelenleg félek-e?
Kurvára.