Sooyoung mindössze tizenhat éves, de az élete romokban; az anyja száznyolcvan fokos fordulatot vett; a szülei elváltak; a bátyja Amerikába menekült; ő pedig a kollégium falai közé bújt, de nem sok vigaszra talált.
Napjai szorongással és depresszióv...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- SOOYOUNG -
Utáltam a reggeleket, ugyanis mindegyik azt jelentette, hogy ideje elhagyni az édes álomvilágot, és szembe kell néznem a fagyos valósággal, amit legszívesebben forró víz alá dugtam volna, hogy megolvadjon, aztán örökké eltűnjön a lefolyóban - volt, nincs.
De a ma reggel más volt. Ma, mégha nem is tűnik el egy életre, de széttöröm a jégcsap egy részét. Az álomból egy kevésbé fájdalmas valóságba csöppentem, ahol érdemes a nap elébe nézni. A tény, hogy a ma éjszakát már nem ezek között a falak között töltöm, olyan reménnyel töltött fel, amire már régóta ki voltam éhezve.
Izgalommal fűtve pattantam ki az ágyból, és indultam meg a fürdőbe, ahol fogat mostam, megmostam az arcom és kifésültem a hátközépig érő, fekete fürtjeim. Szerettem a hajam, mert Jongin jutott eszembe róla, és a pillanat, amikor rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé.
Csak néztem magamat a tükörben, a vastag ajkaim, amik most vékonyan terültek szét az arcomon, felfedve fehér fogaim, az orrom, ami a széles mosolyomnak hála oválisan terült szét a pufók arcom közepén - nem volt pici az orrom, se utálatosan nagy, a hegye pedig pont kellően lefelé görbült, viszont amikor nevettem vagy mosolyogtam, mindig szétterült, mint egy tengeri csillag a napon, ezért inkább csak barátkoztam az orrom valójával -, és a szemeim. A szemeim, amik nem hogy tompán, de sehogy sem csillogtak, a szinte fekete színe pedig nem egy távoli galaxisba repítette az embert, hanem a rettegett semmibe. Vajon képes leszek valaha is visszaszerezni beléjük a fényt?
Búcsúpillantást vetettem a tükörre, majd visszamentem a hálószobámba, hogy fel tudjak öltözni. Végignéztem pőre testemen, majd egy perc néma csenddel adóztam a tény felett, hogy mostantól nem lesz ruha nélkül alvás.
Mindig is csupin aludtam, ugyanis a bő ruhák összecsavarodtak a testemen a sok forgolódásnak köszönhetően, a szűk ruhák pedig mintha elszorították volna az érhálózatomat. Itthon Mamikával és anyával ez mindegy volt, előttük flangálhattam akármikor meztelenül, még Sehunnal se lenne próbálma, hiszen kitudja mennyi éven át láttuk egymást és fürödtünk együtt, viszont a két másik fiú a lakásban már más történet. Éreztem, hogy a gondolatra, miszerint Jongin meztelenül lát, fellobban az arcom.
Elhessegettem a képet, a figyelmem inkább az egyenruhámra összpontosítottam, ami egy égkék, fekete és fehér kockás szoknyából, ugyanilyen nyakkendőből, fehér ingből és egy fekete zakóból állt, aminek a széleit fehér sávval dolgozták el. Tudom, hogy a diákok nagy része csak nyűgként tekint rá, és legszívesebben szétvágva a kukába dobná, vagy elégetné, de nálam más a helyzet. Örülök, hogy mind ugyanolyanok vagyunk, nincs megkülönböztetés azért, mert valaki több dolláros márka ruhát visel, más pedig az első darabot, amit meglátott a legolcsóbb boltban.
Nem voltak anyagi gondjaink. Helyesbítek: apának nem voltak anyagi gondjai... Sokszor megtudtam venni bármit, amit kinéztem, azonban sokszor előfordult, hogy semmit nem tudtam elhozni a boltból, mindig minden apa hangulatán múlott. Az pedig, hogy volt-e mit felvennem, csakis az enyémen. Néha mindenben jól éreztem magam, néha pedig az egész világ összes ruhadarabja se lett volna elég csinos. A suliban viszont sose vágytam arra, hogy meg tudjam mutatni, a jobb napokon, nagy energiabefektetéssel, milyen jól is tudok kinézni.
