Sooyoung mindössze tizenhat éves, de az élete romokban; az anyja száznyolcvan fokos fordulatot vett; a szülei elváltak; a bátyja Amerikába menekült; ő pedig a kollégium falai közé bújt, de nem sok vigaszra talált.
Napjai szorongással és depresszióv...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
- SOOYOUNG -
Szombat reggel az ajtóm nyitódó hangjára keltem, amit egy hangos ásítás és léptek kísértek. Azt hittem még a félálomban lévő állapotom miatt hallom, aztán ezt a felvetésem megcáfolta, amikor besüppedt mellettem az ágy. Rögtön felismertem Sehun jellegzetes illatát, amiben az annyira féltett parfümje is közrejátszott.
- Jól aludtál? – dünnyögte, miközben egy cuppanóst adott az arcomra.
- Ühüm.
- Akkor jó.
És mind a ketten szuszogtunk tovább, mintha egyiken sem léptünk volna le az álmok ösvényéről. Még pár percig így maradtunk, de utána kénytelen voltam kikelni a paplan alól, felkötni a hajam, felkapni egy pólót és egy nadrágot, majd nekilátni kipakolni a cuccaimat. Nagyon aranyosnak találtam Sehunie bújós énjét, és eszméletlenül jól esett - habár azok után, hogy tegnap itthon hagyott el is vártam -, de muszáj voltam kipakolni a cuccaim, mert még semmit nem haladtam vele. Nem akartam örökké bőröndökből élni, és a térválasztón lévő polcok is üresen álltak, pont úgy mint az iróasztalom és a felette lévő polcok.
- Hogy lehet valakinek ennyi szarja? - torzult grimaszba az arca, ahogy millimétereket mozdítottam a perselyemen, ami egy viszonylag nagy, rózsaszín sörényű unikornis fej volt.
- Hogy hagyhatja el egy ízléstelen alak száját még ennyi szar is?
- Hahaha.
- Inkább hagyj nyugton és fáradj ki - mutattam az ajtó felé gúnyosan, de ő továbbra is ellazulva feküdt az ágyon, még a telit is bekapcsolta.
Tovább pakoltam anélkül, hogy figyelembe vettem volna a jelenlétét, vagy a tévében történő nyomozást. A kis mütyürjeim sikeresen elhelyeztem a képekkel együtt, így elkezdtem a ruháim bepakolni az ággyal szemben lévő beépített szekrénysorba. Amíg végeztem a dolgom, Sehun vinnyogását kellett hallgatnom, hogy nem látja tőlem a szekrénnyel körülvett képernyőt, nagyon kezdett az idegeimre menni. Miért nem megy akkor a saját szobájába?!
- Milyen ügyes kislány - gügyögött, miközben a könyveim pakoltam ki az íróasztal melletti, krikszkrakszos könyvespolcra -, milyen szépen rendezgeti a könyveit, amiket soha el sem olvasott. - Folyamatos piszkálódás túlcsordította a türelmem hatalmas poharát. Na, jó, annyira azért nem hatalmas, főleg ha a bátyámról van szó.
- Oh Sehun! Takarodj kifelé! - Meg tudtam volna ütni, pláne, amikor a gonosz nevetése volt a válasz.
Az irritáló bátyám végre távozott, én pedig folytattam amit elkezdtem. Már minden a helyére került, amikor a gyomrom hangos korgással adta tudtomra, hogy itt az ideje reggelizni, így elindultam a konyhába. Ahogy csuktam be az ajtóm, átfutott az agyamon, hogy milyen jól nézne ki, ha kidekorálnám: egy kis rózsaszín ide, egy pár szívecske oda, ta-dah! Máris barátságosabb.
