Sooyoung mindössze tizenhat éves, de az élete romokban; az anyja száznyolcvan fokos fordulatot vett; a szülei elváltak; a bátyja Amerikába menekült; ő pedig a kollégium falai közé bújt, de nem sok vigaszra talált.
Napjai szorongással és depresszióv...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- SOOYOUNG -
Jóízűen falatoztam a vörösbab pasztás bucimat, arra várva, hogy megérkezzen az énektanár, és beinvitáljon minket a terembe. Az iskola felső emeletének ablakán bámultam kifelé, a szállingózó hópelyheket követtem tekintetemmel, az édességem legnagyobb bánatomra egyre csak fogyott.
Az életem is úgy el fog fogyni, mint ez a buci... Egyszer csak elolvadok, mint a hópelyhek. És hogyan éltem életem nagy részét? A nővel harcolva, aki megszült, miközben egy olyan szerelem után vágyakoztam, ami sosem jön el. Valószínűleg sosem jön el. Nem mondom biztosra, mert akkor aláírom a saját halálos ítéletem, viszont illúziókba sem ringathatom magam.
Időközben Jiho is feltűnt a színen, aki lihegve guggolt a földön a táskájában turkálva. Egyszer csak kikapta a kezét, amiben egy fóliába csomagolt kimbap lapult, majd gyorsan bontogatni kezdte. A mosoly lefagyott arcáról, ahogy meghallottuk az énektanár oly' szeretett hangját.
- Mindenkinek jó étvágyat kívánok a következő szünetre - kezdte a szokásos kis monológját, miközben, mint egy pingvin az ajtóhoz tipegett. - Tessék kettesével állni, siessenek, már becsengettek, az óra értékes perceit pocsékolják!
Kidobtam az üres péksütis zacskót a kukába, felkaptam a cuccom, és megindultam a sor felé. Jihoval az oldalamon bevágódtunk az egyik lyukas részébe, mikor már végre mindenki normálisan beállt, elindultunk befelé. Az énekóra a szokásos ütemben telt. Seo tanár úr még az első percekben kivetítette az óra menetét, amivel, mint általában, most se fogunk lépést tartani, mert végig meséli az órát. Ettől függetlenül ugyanúgy, mint mindig, most is leírtam a vázlatot, bár tudtam, hogy fölösleges.
Persze Seo tanár úr azt hiszi, hogy az ő tantárgya a legfontosabb, és néha azt hiszem, teljesen megfeledkezik a tényről, hogy ez egy tánccal foglalkozó osztály. Inaktívságunk ellenére minden órán elmondja, hogy ha nem veszi figyelembe az énekre specializálódott osztályokat, akkor mi vagyunk a legjobbak, rendesebbek és okosabbak. Aztán áttér a legrosszabbakra, elmeséli miket csináltak az elmúlt egy hétben, mindezt olyan artikulációval és járkálással, hogy az ember alig bírja visszatartani a nevetését.
- A következő versenyzőnk pedig... Kim Jiho, Dél-Korea! – Sosem értettük, miért kell odatenni az országot is, de hát... elfogadtuk. – Öné a színpad – mutatott a zongora előtt lévő kis emelvényre. Jiho nagy erőt véve magán felállt a helyéről, szájhúzogatások közepette lépett fel a megtisztelő helyre, végül belekezdett az aktuális trot dal éneklésébe.
Jihora akartam figyelni, akinek a hangja igazán jó, azonban nem tudtam másra koncentrálni csak a korgó hasamra meg arra, hogy a következő szünet az ebédszünet lesz. Igaz, az előbb pusztítottam el egy vörösbab pasztás bucit, de úgy néz ki, nem volt elég kielégítő a mennyiség. Habár erre fogadni mertem volna már abban a pillanatban, hogy kiadtam érte a pénzt.
