Sooyoung mindössze tizenhat éves, de az élete romokban; az anyja száznyolcvan fokos fordulatot vett; a szülei elváltak; a bátyja Amerikába menekült; ő pedig a kollégium falai közé bújt, de nem sok vigaszra talált.
Napjai szorongással és depresszióv...
Itt is lenne az első rész. Sok hozzáfűznivalóm igazából nincs, kicsit felvezetős, kicsit ismerkedős, meg hát ugye az elmaradhatatlan veszekedés. Ez még csak a bemelegítés, sajnos...
Nem tudom, ki mire számít, valószínűleg jobbra, mint ami lesz, mert a prológus szebbre sikerült fogalmazásilag, meg talán mindenhogy, mint az általános részek lesznek. Azért remélem ez nem szegi kedvét senkinek.
Mindenesetre jó olvasást! :3
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- SOOYOUNG -
Hosszú, szinte fekete hajammal a szellő játszadozott, kerekded szemeim széle lefelé, míg telt ajkamé felfelé görbült, ahogy kiléptem az iskola kapuján. Visszanézni is feleslegesnek tartottam, hiszen annyit sem érdemeltek az elmúlt évek, amiket ebben a börtönben töltöttem. Sohasem voltam egy suli kedvelő tinédzser, de ez a hely űberelte minden eddigi tapasztalatomat, így mindig minden lehetőséget megragadtam, hogy ne kelljen bejárnom. A lehetőségek sokszor jöttek, kiváló tanulóként pedig nem volt nehéz minden alkalommal megragadni őket. A rengeteg szilencium alatti tanulásnak meg lett az eredménye, méghozzá az hogy barátnőm és én akármikor lógtunk az órákról, az osztályfőnök leigazolta nekünk. Hála a tökéletes jegyeinknek.
Így teltek az alsó-középiskolás éveim barátnőmmel Kim Seolhyunnal, aki egyben az egyik szobatársam és osztálytársam is volt. Az egyetlen ép elméjű lány az egész épületben. Nélküle nem hiszem, hogy sikerült volna átvészelni a magam mögött hagyott éveket, a folyamatos áskálódást a kollégiumban, az embereket az osztályból, a tanácstalanságot a jövőmet illetően - de legfőképpen az anyám lélekromboló viselkedését.
Lépteim könnyedsége boldogsággal töltött el, miközben a metrómegálló felé siettem. Már semmi sem kötött ehhez a helyhez, Seollal pár napja az összes cuccunkat sikerült elvitetni a régi szobánkból. Pont ahogy én, ő is utálta ezt az időszakot, a kollégiummal együtt. A különbség az volt, hogy ő nem kényszerből volt kollégista, neki nem kellett az anyja elől menekülnie egy olyan helyre, ami ugyanúgy szörnyű, de egy fokkal mégis jobb, mint a saját otthona.
A koli számomra nem volt más, mint egy kevésbé kegyetlen pokol, ahol végre távol voltam az anyámtól, de helyette kaptam idétlen tini lányokat, akik minden erejükkel azon dolgoznak, hogy a másiknak ártsanak, keresztbe tegyenek, esetleg tönkretegyék a szerelmi életét. Erre mondaná azt a bátyám, hogy „Sooyoung, mindent nem lehet.", én pedig csak bosszúsan megforgatnám rá a szemem, mert én igenis mindent akarok.
De most lezárul ez a korszak, nincs hátra, csak előre, az út végén pedig a Szöul Művészeti Gimi vár. Jihoval, Sehun haverjaival és persze lehetőségekkel. Ahogy engem a tánc és a pszichológia vonzott inkább, addig Seolhyun a média felé húzott igazán, így ha külön utakon is, de elindultunk az álmaink felé.
Gyorsan leültem a metrón, táskámat az ölembe helyezve kotorásztam elő a telefonom, majd nyitottam meg Sehun utolsó üzenetét körülbelül másfél héttel ezelőttről, amiben arról kérdezett, hogy melyik nap mikor vagyok a kollégiumban. Amit nem igazán értettem, hiszen Sehun több mint egy éve Amerikában élt. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy végül rászánta magát, és csak megvette nekem azt a vattacukor készítő masinát, amire annyira vágytam. Azóta többször is írtam neki, rendesen zaklattam, de egyik üzenetem se érte el őt, még csak láttamozni sem láttamozta, ami feldühített.
