Sooyoung mindössze tizenhat éves, de az élete romokban; az anyja száznyolcvan fokos fordulatot vett; a szülei elváltak; a bátyja Amerikába menekült; ő pedig a kollégium falai közé bújt, de nem sok vigaszra talált.
Napjai szorongással és depresszióv...
Rajtam kívül van-e itt egyáltalán még valaki? Kétlem. DE! Hát izé, én itt vagyok hahaha Hogy meddig maradok... ki tudja? xD De igyekezni fogok, megpróbálok minden héten legalább pár órát szakítani az írásra, mert ez a másfél év írás nélkül túl hosszú volt. Aztán majd kiderül hogy megy.
A részzről csak annyit, hogy OMG hogy én mennyire imádom ezt a fejezetet *-* Már egy jó ideje megírtam, már akkor is imádtam, most pedig talán csak mégjobban. Megmelengeti a kis szívemet így a téli napokon. Ráadásul most elolvastam az összes fejezetet, és hát az előzőek nagy részze valami kriminális, érezhetően jobb az írásom ebben a fejezetben.
Na meghát már most így pár év után bánok néhány döntést, pl miért 8 év a korkülönbség és miért nem hat? De majd valahogy megoldom lol.
Szó mi szó, jó szórakozást!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- SOOYOUNG -
Még mindig magamon éreztem Jongin karjainak védelmező ölelését, ahogy anyámmal szemben leültem a nappaliban lévő kanapéra. Orromat enyhén, de továbbra is átjárta a jellegzetes öblítős illata, ami a bennem lévő feszültség ellenére is valamilyen szinten nyugtatólag hatott rám.
Hogyha rajtam múlik, akkor addig kitartok az ajtónál, amíg az ellenfelem fel nem adja, vagy nyereséget nem aratok felette. De nem rajtam múlott. Kim Jonginon múlott, akit egy részem megvetett, amiért eszébe jutott ilyet tenni velem. Velünk. Hiszen Sehunnal is megtette, csak ő szerencséjére épp nem volt itthon.
És most ott állt, hátát a válaszfalnak vetve, a színes festmények, és a társaságunk közösen megörökített pillanatai között. Pontosan a velem szemben ülő anyám mögött, hogy ne a fájdalmam forrását kelljen, hanem őt tudjam nézni. Gondoskodva róla, hogy nem egyedül vívom meg ezt a harcot. A harcot, amibe jelen pillanatban ő taszított bele.
Csak pár méter és egy apró kávézóasztal választott el engem és az anyámat egymástól, legalábbis, ami a fizikális világot illeti. Egyébként fény évekre volt tőlem. Elérhetetlen messzeségben. Olyan távolságra, amit soha, de soha nem fogok tudni átszelni. És talán már nem is akarok
- Jól vagy? - böktem ki, ahogy Jongin biztatóan meglóbálta a kezét.
- Jól. Már amennyire lehetek jól, azok után, ahogy bántok velem. - Azonnal jött a szemrehányás, nekem pedig megrándult az arcom. Éreztem, hogy elkezd felhevülni az indulat az agyamban, de Jongin felém mutatta két tenyerét, jelezve, hogy nyugalom.
- A lényeg az, hogy jól vagy - motyogtam. - Ilhwa szokott menni?
- Szokott, de szeretném, ha végre hozzá költözhetnék - magyarázta izgatottan, aztán elsavanyodott az arca. - Mert anyu kikészít.
- Ez egy jó ötlet, mert szerintem Mamika is ugyanezt érzi veled kapcsolatban. - Gúnyos molyosom leplezhetetlen volt, mire a falnál csendben figyelő támaszom rosszallóan megcsóválta a fejét.
