A szerelem vegyjele ~Larry Stylinson~

15.

Harry kézen fogva az ajtóig húzott, de mielőtt az ajtóhoz értünk volna még gyors csókot adott, majd kiléptünk. Minden narancssárgában úszott a lemenő nap fényében. Az iskola aulájában átsietve a bejárati ajtóhoz értünk, viszont ott olyan valaki állt, akit pont most nem akartam volna látni.
Harryvel összekulcsolt kezeinkre néztem és amilyen gyorsan és erővel tudtam kirántottam ujjaim szorításából.
-Én figyelmeztettelek Tomlinson.-mutatott rám idegesen.
-Szia Monica. Mit szeretnél?-köszörülte meg Harry a torkát, hangjában erős éllel.
Összeszűkített szemei már nem engem, hanem a mellettem álló férfit vizsgálták, majd egy álszent mosolyt magára erőltetve szólalt meg.
-Szeretném ha hazavinne, hiszen már sötétedik és nem akarhatja, hogy elraboljanak, vagy valami.-rebegtette újonnan csinált pilláit a lány.
-Vigyen el a halál.-suttogtam idegesen.
-Hogy mondod?-kapta rám fejét.
-Csak fogd már be. Na én léptem, holnap találkozunk Mr.Styles.-mosolyogtam rá, majd kisiettem az ajtón.
Vissza se néztem, hiszen tudom Harry mit akart tenni. Nemet mond neki, de ezzel tudom, hogy veszélybe sodorná magát.
Felszálltam a legközelebb jövő buszra és haza indultam. Bedugtam fülembe a fülhallgatóm és a kedvenc lejátszási listámat hallgattam, de nem segítettek a szomorú zenék a helyzetemen.
Milyen meglepő Louis, hogy a depis zenék nem jók a depire-szidtam magam.
Amikor megérkeztem a buszmegállóba ahol le kellett szállnom, felkaptam táskám és majdhogynem leugrottam a járműről.
Miért nem lehet nekem is álom életem, mint a filmekben a tiniknek? Azoknak akik sok kalandon átmennek, de van sok barátjuk és a végén Happy endingel végződik minden.
Minden nap felteszem ezt a kérdést magamnak, hátha találok rá magyarázatot, de nem. A szívem napról napra nehezebb és úgy érzem, soha senki nem fogja tudni rendberakni a zűrt bennem, még az sem, akit mindennél jobban szeretek. Gondolataimban segítségért kiáltok, de senki nem hall. Mintha magamat sem hallanám meg.
Megérdemled. Ez jár neked. Túl sok rosszat tettél az életben, bűnhödnöd kell. Azért, amiért összetiportad a saját álmaid. Amiért anyád szenved, még ha nem is mutatja ki, hogy szeret, de szeret és te ellököd.-súgta az a bizonyos hang. Idegesítő nemde?
Mire feleszméltem a keserű önsajnálatból, már a kulcsomat kapartam elő az ajtónk előtt.
-Louis.-nyitott ajtót Andrew, majd meghajolt.
-Szia.-engedtem felé egy halvány mosolyt, majd belépve lerúgtam cipőm és a helyére tettem, nehogy megint probléma legyen belőle. Gondolom így is lesz valamiből, de lehet így egy kicsivel kisebbeket kapok.
Bementema konyhába, ahol anyám és Will éppen vacsoráztak.
-Szia fiam.-mondták majdnem egyszerre, igaz a nő akit anyámnak hívok, kicsit halkabban. Gyáva. Gyáva, mint a fia.
-Ja igen. Sziasztok.-sóhajtottam.
-Jó hírünk van.-mondta a nő.
-Jaj de izgatott vagyok.-szólaltam meg szarkasztikus, unott hangon.
-Te hálátlan kis...-rúgta ki maga alól a széket William, miközben felállt.
-Szívem, először mond el neki.-kapott felé anya.
A férfi kissé lenyugodott és gúnyos vigyorral rámnézett.
-El fogunk költözni. Ki tudja még mikor. De egy ennél nagyobb házba. Nem lesz ilyen undorítóan...-kereste a megfelelő szót.-Átlagos.-aha. Megtalálta.
Szívembe fájdalmasan hasított bele a hír, hiszen mi lesz Harryvel?
-Mennyire messze?-kérdeztem elfulladt hangon.
-Amerikába.-ült vissza.
-H...hogy mivan?!-akadtam ki.
Szívem úgy dobogott, mintha el akarna szaladni.
-Azért ennyire lelkes ne legyél.-nevetett fölényesen. Tudtam, hogy élvezi a szenvedésem.
-És mi lesz Niallel? És az iskolával? És Andrew?!-kiabáltam magamból kikelve.
-Vegyél vissza!-állt megint fel és közeledett felém.-Nem mintha sokat számítanának ezek itt. Csak undorító aljanép. Ha egyszer átveszed a céget, meg kell tanulnod viselkedni és nem úgy, mint ezek a férgek. Te egy király vagy hozzájuk képest!-mire elém ért, már éreztem is arcomon az első ütést.
Túl sok minden történt egy óra alatt. Úgy éreztem, nem tudom felfogni. Hogy itthagyjam őket? Nem tehetem. Nem lehet.
-Miért teszed ezt velem?-néztem rá könnyes szemekkel. Leggugolt elém és hajamnál fogva felemelte fejem.
Elmosolyodott és csak annyit mondott:
Mert megtehetem.