Lelki Társak (befejezetlen)

A felvételi napja

Egész nap ezen a fiún kattogott az agyam. Olyan bunkó volt, de végül mégis oda adta azt a könyvet. Egyáltalán nem értem, de valami megfogott benne. Velem szoktak ilyen dolgok történni, hiszen a szerencse nem az én oldalamon áll, de semelyik sem ragadt meg bennem ennyire.

Mivel még csak hétfő volt, bőven volt időm gyakorolni a héten, ugyanis a péntek még messze volt. (Legalábbis úgy gondoltam.) Kicsit még gyakoroltam az ütéseimen, nyújtottam hogy még hajlékonyabban mozogjak a támadásaim közben, és fejlesztettem a képességem tűrésének a határán. Viszont a péntek hamar elérkezett, és meglepően már reggel olyan energiával pattantam ki az ágyból, mint még soha.

-Jó reggelt kicsim. Rád sem ismerek, ennyire izgulsz?-kérdezte mosolyogva anyu, amint meglátott. Teljesen megértem, miért furcsállta a viselkedésem. Kora reggel egy 15 éves kamasz lány, nem örül annyira a felvételi napján, mint egy négy éves a gyereknapon. A kis mamuszomban és köntösömben (szegény anyu, milyen látványt nyújthattam neki) ugráltam le a lépcsőről, miközben, majd szétcsattantam az örömtől és izgulástól.

-Jó reggelt! Csodás napunk van, nem igaz?-kérdeztem hatalmas vigyorral az arcomon, miközben levettem egy bögrét a polcról. Végül egy kis habozás után úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy tejes kávét.

-Hagyd ezt abba, mert meg ijesztesz. Amúgy meg... mióta iszol kávét?-nézett rám anyu, kérdő tekintettel.

-Ez csak tejes kávé!-puffogtam. -Amúgy meg, azért iszok, hogy legyen erőm délután is. Tudod, ma lesz a felvételim!-jelentettem ki ünnepélyesen, miközben beraktam a bögrém a mikróba.

-Igen tudom, nem felejtettem el. Körülbelül két hete ezt mondogatod, úgyhogy nem is lett volna esélyem el felejteni.-kuncogott anyu.

-Jól van na. Tudod hogy mennyire vártam már ezt a napot, nem ér evvel csúfolódni.-mondtam tetettet sértődséggel, aztán gyorsan kikaptam a tejes kávémat. Hát tűz forró nem lett, de ez így most tökéletes.

-Mikorra mész dolgozni?-kérdeztem, miközben bele kortyoltam a langyos kávémba.

-Nyolcra kell ma mennem, és este hatig tartanak bent.-dörzsölte meg az arcát anyu.

-A-akkor nem tudsz elkísérni?-kérdeztem csalódottan.

-Sajnálom Natsu. Nem tudtam megbeszélni főnökömmel, nagyon ragaszkodott ahhoz hogy bent maradjak.-nézett rám bocsánatkérően anyu. 

-Tudom, nem te tehetsz erről.-sóhajtottam. -Csak reméltem hogy el tudsz velem jönni.

-Sajnálom.-mondta keserű mosollyal az arcán.

-Semmi baj, ugyan, majd megyek busszal. Vagy inkább biciklivel.-mosolyogtam, és megöleltem anyut. Tudom hogy milyen nehéz neki mostanában. A főnöke folyton szekálja, rengeteg a papírmunka, és így még nehezebb hogy apa már egy jó ideje nincs itthon. Próbálok neki minél többet segíteni, és nem szeretném hogy miattam aggódjon. 

Mielőtt még anyu elindult volna munkába, beszélgettünk egy picit. Csak a szokásos témák, apu, munka, új suli, stb. Aztán kikísértem anyut a kocsihoz, és indult is a napom. A nagyon hosszú, izgulással teli napom.