Lelki Társak (befejezetlen)

Ígérem

A színpad lépcsőjén lefele menet Ochako-val beszélgettem, és folyton az járt a fejembe, hogy milyen szerencsés vagyok. Amúgy meg, nagyon jól kijöttünk egymással.

-Értem! Szóval azért tudod ilyen jól használni a képességed, mert kiskorod óta komolyan foglalkozol vele.-csodálkozott Ochako.

-Igen. Vagyis, inkább apám volt az aki foglalkozott vele. Én csak hagytam.-mosolyogtam.

-Oh. Értem. Na és, melyik osztályt választod?-kérdezte, ragyogó szemekkel.

-Hát nem is tudom. Nem gondoltam bele, hogy mi lesz akkor ha tényleg bejutok.-mondtam, és magamhoz szorítottam a kezeimben lévő egyenruhát. A "tapsvihar" után, kiosztották az iskolai dolgokat. Tesi egyenruha, iskolai egyenruha, és a hős ruhám. Észre vettem, hogy Ochako a barna fürtjeit tekergeti mellettem. Gondolkozott valamin.

-Ha lenne beleszólásom...-kezdte izgatottan, de nem folytatta.

-Nyugodtan!-mosolyogtam rá.

-Akkor azt mondanám, hogy gyere az 1-A osztályba! Én is oda járok, és szerintem mindenki befogadna egy pillanat alatt. Nagyon jó az osztályközösség.-vigyorgott.

-Oké, én is arra gondoltam. Meg amúgy is, ti szerepeltek a legtöbbet a TV-ben, szóval tudom, hogy tényleg nagyon kedvesek, és tehetségesek vagytok. 

-EZAZ! Nagyon örülök hogy osztálytársak leszüüünk!-ugrott a nyakamba Ochako, és jó szorosan megölelt.

-Én is örülök.-mondtam halkan, és szorosan vissza öleltem. Nagyon rég volt hogy valaki örült volna nekem. Jó érzés végre tudni hogy valakinek fontos vagyok.

Miután Ochako kikísért a suliból, (természetesen bejelöltük egymást Instán, és számot is cseréltünk) haza indultam. Még csak kettő óra múlt pár perccel, ezért nem számítottam arra hogy anya otthon lesz. Ahogy haza értem, rendeltem magamnak sushit, és amíg az megérkezett, elmentem fürdeni meg rendbe szedni magam. Ebéd után, meg beraktam egy kis zenét és nyújtottam, meg előszedtem a bokszzsákomat és egy kicsit azon is gyakoroltam.

Éppen egy durvább zene ment, és nagyon benne voltam az ütögetésben, amikor meghallottam a telefonom csengőhangját.

-Ahh ki lehet ez?-motyogtam kifulladva. Ledobtam a bokszkesztyűmet, és odarohantam az asztalhoz. Anyu száma villogott a kijelzőn, ezért gyorsan felkaptam.

-Igen?-szóltam bele.

-Szia kicsim. Figyelj. Bent kell maradnom még egy kicsit, nagyon sok a munka. Ígérem holnap bepótolunk mindent.-hadarta el anyu, miközben nagyon sietett valahová. A jellegzetes irodai háttérzajokat hallgattam, és nem tudtam megszólalni. Teljesen lefagytam.

-Itt vagy Natsu?-kérdezte már harmadjára anyu, mire kizökkentem.

-Igen, itt, bocsánat. Figyelj anyu, nem baj, megértem. Csak jó lenne ha néha kiállnál magadért, és megmondanád a főnöködnek, hogy ez így nem jó.-mondtam, és a csalódottságom egyre inkább átváltott haragra.

-Tudom tudom, de ez nem olyan egyszerű. Kell a pénz, és amúgy is...-kezdett magyarázkodni anyu, de félbe szakítottam.

-Nem érdekel. Csak egyszer állj ki magadért! Ennyit kéne tenned, semmi többet!-mondtam egy kicsit hangosabban.

-Nastuko, ez nem olyan egyszerű!-emelte meg a hangját ő is.

-De igen is, AZ!-kiáltottam.

-Idefigyelj. Nincs időm a kirohanásodra, majd te is megérted. Sok a dolgom, el kell intéznem még apád dolgát is, aztán-

-Micsoda? Mi van apával? Történt vele valami??-kérdeztem egyre ingerültebben, miközben fel alá járkáltam.

-Basszus. Elszóltam magam. Figyelj kicsim, majd holnap ígérem mindent elmo-

Kezdett újra magyarázkodni anyu, de nem érdekelt. Leraktam. Mindig csak a magyarázkodás, ígérgetés, és a végén semmi nem lesz belőle. Idegesen ledobtam a telefonomat a mellettem lévő asztalra, és visszamentem a box zsákhoz. Felhangosítottam a zenét, és kesztyű nélkül ütni kezdtem a zsákot. Egyre és egyre erősebben.