Szólj, ha szeretsz!

Váratlan látogatók

Elmentem az iskolába, de kezdettől fogva volt egy rossz sejtésem, ami persze beigazolódott. Nem kaptam meg a munkát, mindenféle kifogást a fejemhez vágtak. Nem vagyok büszke a viselkedésemre, de a két nőre förmedtem, és számon kértem rajtuk, hogy miért követik vakon a Város Urának a parancsát. Úgy néztek rám, mintha elmebaj kerülgetne. Talán tényleg nem miatta nem alkalmaztak. Amikor az ajtó felé masíroztam, az egyik mintha azt mondta volna, hogy nem hiába indult azon a versenyen, hisz olyan vad. A másik még azt is hozzátette, hogy nem vagyok gyerekek közelébe való. Még hogy én vad? Ha ismernének, nem mondanák ezt. Talán a legjobban hozzám illő munka lett volna, hogy gyerekekkel foglalkozzak.

Ezt a munkalehetőséget az iskolában Bard jóvoltából tudtam meg. Neki Olive említette, ő pedig nem volt rest, rákérdezett. Tudtommal, azokkal a gyerekekkel kellett volna foglalkoznom, akik még nagyon kicsik, de a szüleik nem tudják megoldani, a felvigyázásukat. Bár erről már nem tudtunk beszélni, mert a két tanító már idő előtt eldöntötte, hogy nem fognak alkalmazni. Igaz, hogy nem foglalkozom sokat gyerekekkel, és soha nem is gondoltam rá, hogy egyszer ilyen munkám legyen, de mégis örültem volna neki. Csupán fel kellett volna olvasni mindenféle meséket.

Teljesen elkedvetlenített, és ahogy visszagondolok a beszélgetésre, egyre dühösebb leszek. Vannak napok, amikor érzi az ember, hogy semmi sem fog sikerülni. Ez a nap pontosan ilyen számomra. Már akkor éreztem, amikor reggel kinyitottam a szemem.

Bár szélcsend van, az idő mégis csípősen hideg. Összefonom a karom, és nem is próbálom tagadni a hangulatom mások előtt. Ha valaki az utamba kerülne, akár fel is lökném. A nénihez sietek épp a piacra. Remélem, hogy legalább ő meghallgat, és kidühönghetem magam. Bardnak szeretném elpanaszolni, de nem vagyok benne biztos, hogy fogom-e látni mostanában. Az előző estét nagyon elrontottam, és most még jobban nem tudom, hányadán állunk, mint eddig. Ez már kis híján lehetetlennek tűnt, de valahogy megtaláltam a város legproblémásabb férfiját, és alaposan beleszerettem, csak hogy még bonyolultabb legyen az eddig is nyomorúságos életem.

A főtéren szokatlanul sok ember nyüzsög. Alig tudom átfurakodni magam az árusok asztalai között. Olyan érzésem van, hogy valami történik, mert mindenki izgatottan pusmog. Találkoztam már ilyen embertömeggel. Mindig, amikor valami érdekes történik valahol a városban, az emberek idegyűlnek, és a legtöbbjük úgy tesz, mintha dolgozna, némelyikük még ezzel sem bajlódik. Hiába tagadnám, engem is szoktak érdekelni ezek a dolgok, de ma egészen addig hidegen hagy, amíg meg nem hallom két férfi beszélgetéséből Bard nevét. 

Megtorpanok, és gondolkozás nélkül rájuk nézek. Az egyikük felfigyel rám, így arrébb állnak. Talán csak képzelődtem, mert állandóan ő jár a fejemben. Továbbmegyek, de megmernék esküdni, hogy nemegyszer kihallom Bard nevét a suttogások hálójában. Megszaporázom a lépteimet a néni asztala felé, ekkor azonban az Úr emberei masíroznak el a keskeny sétálón. Könnyen fel lehet őket ismerni, mert egymáshoz passzoló ruhában járnak-kelnek, és igencsak fennhordják az orrukat. Ha sokat látunk belőlük egy helyen, akkor az általában azt jelenti, hogy a dagi Urunk kidugta az orrát a büdös kuckójából.

Most is úgy menetelnek el, hogy nem törődnek senkivel és semmivel. Egy öregembert durván fellöknek, mire kijövök a sodromból. − Hé, vigyázzanak! − förmedek rájuk. Csak az egyiküknek sikerül felkeltenem a figyelmét, de véletlenül sem törődik velem két másodpercnél tovább. Csupán rám emeli flegma, figyelmeztető tekintetét. Valami olyasmit olvasok ki a szeméből, hogy vigyázzak, mert különben nagyobbat kapok, mint az öregember. Persze haladnak tovább, talán még több embert fellökdösve.