Szólj, ha szeretsz!

Liz

Amikor reggel felébredek az első dolog, amit észreveszek, hogy a házamban megint irtózatosan hideg van. Sosem sikerül úgy megraknom a tüzet a kandallóba, hogy az legalább valamennyire kitartson reggelig. Hiába bújok a takaróm alá, mit sem segít. Ekkor rápillantok az órámra, ami persze féloldalasan lóg a falon. Az idő láttán kiver a víz. Sietnem kell, már fél hét van. Gyorsan kipattanok az ágyból, nagyon gyors tempóban magamra húzom a vastag, meleg harisnyámat, felveszem a szoknyámat majd több felsőt is. Ugrálok néhányat a szoba közepén, hogy valamennyire átmelegedjek.

Felhúzom a csizmám, és kilépek az ajtón. Magam mögött hagyom az én házamat. Szoknom kell még ezt a kifejezést. Az én házam, fából készült és nagy kövekből, ami erre igen szokványos. Semmiben sem más az én házam, mint másoké a környékemen. Sötét belül, mert kicsik az ablakai, minden berendezés, a székek, az asztalok, a szekrények fából készültek, amik barna festékkel vannak lemázolva.

Kint a hidegben rögtön a szemben lévő háznak az ajtajára pillantok, de senki nem áll ott. Az ajtóm egy verandára vezet. Azt hiszem, olyan háromlépésnyi hosszúságú, azon túl már csak a víz van. Igen, a víz, ami mindent körülvesz. Nem látni mást ebben a városban csak a tavat, meg házakat. A házakban emberek laknak. Olyan egyszerű emberek, akiknek nincsen semmilyen varázstudásuk, nem kifejezetten emelkednek ki valamilyen tulajdonságukkal, legalábbis más népek ezt mondják. Én viszont határozottan tudom, hogy egy valamiben jók vagyunk. Szinte mindig túlélünk. Nincs olyan szorító helyzet, amiből ne találnánk valamilyen kiutat. A legegyszerűbb példát hozom fel erre. A várost, amiben élünk. Melyik másik társadalom lenne olyannyira találékony, hogy egy tóra épít fel egy egész várost?!

Ne csak álldogáljak, gyorsan megfogok két vödröt, és úgy csinálok, mintha nagyon sürgős lenne kimosnom, ami, mit mondjak, rájuk is fér. Bard még mindig nem dugta ki az orrát. Talán szánalmas, amit művelek, de nem bírok ellenállni. Minden reggel, vagy majdnem minden reggel találok valami okot, hogy ki kelljen jönnöm a verandámra, pont akkor, amikor a szembe szomszédom, Bard elindul munkába. Mosolyt erőltetve az arcomra, belemerítem az első vedret a tó vizébe. A mosoly azon nyomban eltűnik az arcomról, amikor kezeimmel megérzem, hogy jéghideg a tó vize. Miért is lenne más, hiszen tél időszakát éljük, és a tó egyébként is hideg szokott lenni.

Már a második vödörnél tartok, és ő még mindig nem lépett ki. Keservesen megpróbálom kiönteni a vödörből a vizet, de a lefagyott ujjaimmal, már nem bírom megtartani, ezért a favödör a vízbe pottyan. Utána nyúlok, minek eredményeképp majdhogynem én is követem az úszó tárgyat. Keservesen felnyögök, és kalimpálok a vödröm után.

− Várj, viszem! – Hogy miért épp akkor jelenik meg, amikor hatalmasat szerencsétlenkedek, azt nem tudnám megmondani. Zavaromban nem tudok mást tenni, felnevetek.
− Köszönöm – vetem oda neki bosszúsan, és megpróbálom magam összeszedni. Bard persze ma reggel is tökéletes. Borostás arca szinte csillog, vállig érő haja, mint általában mindig, hátra van fogva. Az irha kabátját oldalra veti, és lazán beül a csónakjába. Egy rossz lépést nem tesz. A csónak hiába himbálózik, ő képes megtartani az egyensúlyát. Úgy öt méterre lehet tőlem, de esküszöm, ide érzem kellemes pézsmás illatát. A vízbe meríti és meglendíti az evezőjét, és már előttem is van, csónakostul, vödröstül teljes valójában. Mosolygok, és újra megköszönöm jobb híján. Töröm a fejem valami indokon, hogy kicsit szóvá tartsam, de ő a szokásos mogorva képével már evez is tovább.
− Ma is tudsz menni Bethhez? – kérdezi már a távolból.
− Igen. A szokott időben – kiabálom utána, úgy ahogy látom, bólint, de aztán már nem bámulom tovább. A lánya Beth. Felajánlottam a segítségemet az egyik iskolai feladatához, kézműveskedéshez. Szeretném még magammal is elhitetni, hogy azért tettem, mert szeretek csak úgy, mindenféle ellenszolgáltatás hiányában segíteni az embereknek, de magamnak is hazudok. Azért mondtam szinte rögtön igent, amikor megkért Bard, mert azt gondoltam, hogy majd így sürübben találkozhatunk, de sajnos a számításom nem jött be. Ugyanis pont abban az időben szervezte le, amikor ő dolgozik.

Csalódottan ledobom a vödröket az ajtóm mellé, és bemegyek a jégverem házamba, és megpróbálok tüzet csiholni. Mostanában ez a napi rutinom. Siralmas, de persze nem volt ez mindig így. Régen, amikor még nem itt laktam, és amikor még élt az én nagyszerű férjem, sokszorosan boldogabb voltam. Nem unatkoztam, mert mindig kellett valamit csinálnom a ház körül, és mindig gondoskodnom kellett róla is. Főztem, mostam, takarítottam, az állatokat etettem. Manapság nem dolgozom, és így nincs is különösebben sok dolgom, mivel hogy magamban élek, anyám halála óta. Ebben a kis egyszobás „kunyhóban" tengetem a mindennapjaimat, reménykedve, és szenvedve a magánytól. A tűz nem gyullad meg, akárhogy is próbálkozom, ugyanis az éjszaka esett, én pedig nem hoztam be fát éjszakára, így a vizes fa lehetetlen hogy meggyulladjon. A házam majdhogynem egy nagy helyiségből áll, csak a szoba van elkülönítve, és egy picurka illemhely. Nincs szükségem nagyobbra, és édesanyámnak sem volt, amikor még élt. Viszont még ezt a házat sem vagyok képes felmelegíteni. Régóta próbálkozom már, amikor idegesen bedobom a gyújtóeszközt a kandallóba. Ahelyett, hogy ezzel szerencsétlenkednék, odateszek egy kancsóba vizet melegíteni. Szerencsére a konyhába akadt még néhány faforgács, ami könnyen meggyulladt. A vízből teát készítek, hogy legalább az valamennyire felmelegítsen.