Szólj, ha szeretsz!

Az "ellenállhatatlan" ajánlat

Olive szája egész vacsora alatt be nem áll. Felét sem értem annak, amit magyaráz, de azt nagyon jól értem, amikor azt mondja... – Liz férje is a mennyországban van, és Liz nagyon szereti őt. Mint ahogy apu szereti anyut.
− Kicsim mi lenne, ha ennél is valamit, nem csak jártatnád a szád?! – Hálásan pillantok Bardra.
− Rendben apu – feleli engedelmesen Olive, és valóban befogja a száját.
− Hallottátok, hogy lesz egy verseny? – kérdezi Beth megtörve a csendet. Erre rögtön felkapom a fejem. Valószínűleg az én versenyemről beszél.
− Milyen verseny? – kérdezi Bard kétkedve.
− Íjászat. Főként legalábbis az lesz – feleli ő. Meglepődöm, mert ez új információ, de cseppet sem vagyok könnyebb helyzetben. Nem szoktam íjászkodni sem. Mondjuk régebben előfordult már, hogy fogtam a kezemben íjat, de az gondolom, nem sokat számít jelen esetben.
− Apa te is indulhatnál – lelkesül fel Jackson –, biztosan nyernél.
− Nincs ilyenekre időm – dörmögi válaszul az apjuk, ellentmondást nem tűrően. Még csak át sem gondolja a dolgot. De ő dolgozik nap-nap után, én viszont nem.
− Én szeretnék indulni – szólalok meg félszegen. Mindenki meglepődik, mondhatnám úgy is, hogy leesik az álluk. Bard úgy néz rám, mintha valami olyasmit mondtam volna, hogy igazából egy ló vagyok.

− Nem is gondoltam volna, hogy tudsz íjászkodni – lelkesül fel Beth a kezdeti döbbenet után.

− Hát én sem, amilyen szépen olvasol fel – teszi hozzá Olive kétkedve, mintha a kettőnek túl sok köze lenne egymáshoz, vagy legalábbis kizárná egyik a másikat.
− Igazából nem is nagyon tudok – vallom be, amivel igen lelombozom a közkedvet. Nyilván még jobban megleptem volna őket, ha azt mondom, hogy kiválóan íjászkodom, sőt még a kardforgatáshoz is értek. Így viszont biztosan arra gondolnak, hogy fölöslegesen jelentkezem, kivéve, ha direkt le akarom magam égetni. Bánom, hogy felhoztam a témát.
− De hát akkor minek indulsz? – Jackson intézi nekem a kérdését. Pontosan ugyanarra gondolhatott, amire én. Azt már meg sem említem, hogy talán most először szól közvetlenül hozzám.
− Addig még megtanulhatok – védekezem, ami elég silány magyarázat. Zavaromban bekapok egy ropogós falatot.
− Egy hónap múlva lesz a verseny. – Nem tudom eldönteni, hogy Beth azért mondja, mert ez még sok idő, vagy azért mert ennyi idő alatt esélyem sincs megtanulni, de igazából nem az ő véleményére adok.
− Nem lőttél még íjjal? – kérdezi Bard. − Soha? – nyomatékosítja a kérdését.
− Párszor igen – felelem, ami tényleg igaz is, csak dusztom sincs, hogy az már mennyire régen volt.
− Szerinted van esélyem? – kérdezem tőle. Titkon remélem, hogy majd biztatni fog, de nem sok jóra számíthatok tőle sem. Gondolkodik néhány másodpercig, miközben komolyan az asztalt bámulja.
− Attól függ – kezdi tárgyilagosan −, hogy kik jelentkeznek, és hogy mennyire vagy ügyes. – Ekkor rám néz, amire nem számítok, és pont ezért elvörösödöm. Gyorsan a poharamért nyúlok, hogy leplezzem valamivel.
− És persze attól is függ, hogy addig mennyit gyakorolsz. Van íjad? – Ezzel a kérdéssel is meglep. Tulajdonképpen ez még eszembe se jutott, pedig helyzetemben ez igen égető probléma. Nem akarom azt mondani, hogy nincs, mert az nagyon égő lenne.
− Még nem terveztem meg a részleteket – felelem lesütött szemekkel, majd megköszörülöm a torkom. Bard viszont nagyon is érti a válaszom mögött megbújó igazságot.

Nem beszélünk többet a versenyről, és egyéb másról sem nagyon. Mintha mindenki egyszerre kezdett volna el az ételére koncentrálni. Az utolsó falatokat a tányéromon már csak bökdösöm a kanalammal. Lehangolt a verseny, vagyis inkább a tudatlanságom. Nem jelentkezhetek egy olyan versenyre, ahol abban kell megmutatni a tehetségünket, amiről én nem tudok semmit.
Amikor mindenki befejezi a vacsorát, Beth elkezdi leszedni az asztalt, én pedig segítek neki. A konyhában neki áll elmosni az edényeket. Ügyes ujjaival csak úgy súrolja a tányérokat. Megkérem, hogy adja ide azokat, hadd törölgessem el őket. Egy hálás mosollyal köszöni meg a segítségem.
− Holnap is tudsz jönni, segíteni? – kérdezi nagyra nyílt boci szemeivel. Már majdnem rávágom, hogy persze, amikor eszembe jut a Tóváros Ura, meg a bekérő levél. A gondolattól még jobban elfancsalodik a kedvem.
− Igazából szívesen jönnék, de a Király előtt van jelenésem – mondom lelombozódva.
− Miért? – kérdezi Bard, még mindig az asztalnál ülve.
− Nem tudom, csak kaptam ma egy levelet, hogy holnap menjek be – megrántom a vállam −, remélem, hogy nem valami rossz dolog – fejezem be, Bard feldúlttá váló arckifejezése láttán. Ki is ment a fejemből a délután folyamán, most viszont a hátamra nehezedő súlyként nyomaszt a gondolat.
− Vigyázz vele nagyon – figyelmeztet. Úgy látom, megtoldaná még néhány dologgal, de mégsem folytatja. Úgy gondolom, jobban járok, ha nem faggatom.
Amikor végzünk az edényekkel, mindenkitől búcsút veszek. Olive aranyosan megölel. Kis kezeivel belekapaszkodik a ruhámba.
− Ha nem végzek túl későn, jövök holnap is. – Beth felé fordulok. Mosolyog ugyan, de látom, hogy én vagyok minden reménye. Bard felé biccentek, aki lefejti rólam a rám csimpaszkodó Olive-ot. Soha nem éreztem rá, hogy kell igazából viselkedni egy ilyen kis gyerekkel, Olive mégis megkedvel. Búcsúzóul megsimogatom az arcát. Kiteszem a lábam a szabadba. Rögtön elönt a valóság nyomasztó terhe. Most már úgy tűnik, mintha eddig egy egészen más világban időztem volna. Bámulom a házam, és alig bírom rávenni a lábaimat, hogy mozduljanak tovább. Leragadtak itt, mert itt sokkal jobban érzik magukat, mint odahaza.
Nem tehetek mást, mennem kell. Alig érek le a lépcsősoron, amikor Bard utánam kiált.
− Liz várj! – Megtorpanok, és elönt valamilyen egészen furcsa érzés. A felettem lévő lépcsőfokon áll meg, amitől két fejjel magasabb lesz, mint én. Még jobban hátra kell szegnem a fejem, hogy lássam az arcát.
− Csak annyi, hogy nekem van egy íjam, ha ráérsz valamelyik nap kijöhetsz velem a szigetre, ott aztán gyakorolhatsz annyit, amennyit akarsz. – Lazán a korlátnak támaszkodik. Valószínűleg egyáltalán nincs tudatában, hogy milyen hatást gyakorol rám, már csak a puszta jelenlétével is. Erre tesz egy ilyen ajánlatot. A szél igen erősen fúj, idegesítően fújja az arcomba a hajam. Mindkét kezemmel próbálom hátrasimítani, de még így is, amikor megszólalok, érzem, hogy egy vékony tincs a számban van.
− Az nagyon jó lenne. Köszönöm Bard. – Rámosolygok, de az ő arca ugyanolyan komor marad. Nem is mozdul, pedig csak egy vékony ing van rajta, biztosan fázhat már. Várakozóan nézem borostás arcát, kifejező barna szemeit.
− Még valami – végül megszólal −, a Király híres a kegyetlenségéről. Kérlek légy nagyon résen.
− Úgy lesz Bard – nyugtatom meg −, tényleg nagyon köszönöm – bólintok, kihasználom az adandó helyzetet és elmerülök a szemeiben, megpróbálom memorizálni arcának minden egyes vonalát, hogy később még élethűbben tudjam magam elé idézni őt. Csak akkor indulok el a házam felé, amikor már tényleg soknak érzem a beszéd nélküli álldogálást.
Nem bírom megállni, hogy az ajtómból ne nézzek vissza. Még mindig kint van, a verandájukon áll, mindkét kezével a korlátnak támaszkodva. Ugyan már sötét van, és némi köd is leereszkedett a tájra, de mégis látom, hogy vállig érő haját csak úgy táncoltatja a szél. Reflexből odaintek neki, mire ő is ezt teszi.

Belépek a házba, gyorsan húzom be magam után az ajtót, hogy ne tudjon még több hideg beszökni. Döbbenten állok, és bámulok magam elé, de nem is látom a házamat. Újra lejátszom magamban az iménti történéseket. Alig hiszem el, hogy Bard most kért meg, hogy egy egész napot töltsek vele... kettesben... az erdőben.
Mindjárt elájulok. Némileg magamhoz térek és gyorsan levetem a ruháimat, bebújok a jéghideg ágyamba. Meg sem próbálok tüzet rakni.

***

A város legnagyobb és legszebb épülete előtt állva, teljesen be vagyok rezelve. Percek kérdése és találkozok személyesen a Tóváros Urával. Eddig csak egyszer volt alkalmam találkozni vele, amikor ide költöztem és kérvényezni kellett, hogy az édesanyámmal maradhassak. Egyáltalán nem bánom, hogy többször nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba. Már akkor olyan benyomásom volt, hogy hosszú távon nem bírnám elviselni. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire fent hordta volna az orrát, és ennyire gőgös lett volna. Arról nem is beszélve, hogy mindezek mellett külsőre is igen taszító volt számomra.
Nem tudom, hogy mi várhat rám, és ez annyira idegesít, hogy már-már tébolyultnak érzem magam. Minél hamarabb túl akarok lenni a dolgon. Mélyen szívom be a levegőt, amíg a hosszú lépcsőn lépkedek, mert emlékeim szerint magán az épületen belül irtózatos bűz terjeng. Azért nem megy ki ennek az emléke a fejemből, mert amikor beléptünk édesanyámmal, rögtön a szagokra panaszkodtam, erre ő azt felelte: „kívül szép, belül rohad".

Ebbe az épületbe teszem most be a lábam. Az előtérbe egy kis asztal van, ami mögött ott áll az a férfi, aki a behívót is hozta. Úgy tűnik, mindenhol pedáns rend van, ami megtévesztő tud lenni. A férfi gusztustalan módon végig mér, és kivillantja az összes romlott fogát. A haja mintha vizes lenne, úgy tapad a fejére, beleértve a homlokát is. Nem kell mondanom semmit, természetesen tudja miért jöttem. Int a kezével, majd megfordul. Követem, mert sajnos nincs más választásom. Egy folyosóra érkezünk, majd a férfi kinyit egy ajtót és se szó, se beszéd bevágja az orrom előtt. Gondolom, akkor várnom kell. Körülnézek, de nincs semmi érdekfeszítő körülöttem, amin elidőzhetne a tekintetem. Lehunyom a szemem és felemelem a fejem. Mélyen beszívom a levegőt, amikor pedig kinyitom, azt kívánom, bár ne tettem volna. A plafonon kis túlzással, egy tucat hosszú lábú, félelmetes pók néz velem farkasszemet. Hála az égnek kinyílik az ajtó, még mielőtt komolyabban elkezdhetnék pánikolni.
A szobában áporodott szag keveredik valami számomra ismeretlen bűzzel. A Tóváros Ura ott ül egy nagy asztal mögött. Jobbján annyi arany pénz, amennyit még sosem láttam együtt. A balján egy nagy tálba mosléknak kinéző étel van. Elkap a hányinger. A Király maga egy nagy pocakos ember, szakállal és kopaszodó, vizesnek tűnő hajjal. Egyáltalán semmi báj, vagy helyesség nem szorult szegény szerencsétlenbe. Arcáról viszont süt az önteltség, pont, ahogy emlékeztem.
− Hívatott, Uram? – Nem szívesen beszélek, de ha minél hamarabb túl akarok lenni ezen, akkor muszáj megsürgetnem a dolgot.
− Úgy tudom maga özvegy – szólal meg rikácsoló hangján. Megdöbbenek a kijelentésén. Semmi üdvözlés, az még hagyján, de egyáltalán mi köze van neki ahhoz, hogy van-e férjem, vagy nincs?! Rögtön elönt a forróság, de most nem zavaromban, hanem idegességemben. Mesterien kifejlesztette, hogyan nézzen lenézően és egyben kedveskedve.
− Mennyire bájos teremtés, ugye? – Nem nekem intézi szavait. A mögöttem álló férfira néz, aki bekísért ide. Az felnevet, nem látom, csak hallom. Nem tudom, mit művelhet mögöttem, de a Tóváros Ura is felnevet. Így csak még taszítóbb látványt nyújt, viszont most már ez a legkevesebb, ami zavar.
− Igen, jól tudja – hebegem. Próbálok nem foglalkozni az iménti hahotázással, és próbálok nyugodtnak is tűnni.
− Nyilván egyedül élsz. – Mire válaszolnék, közbe vág –, Nehéz lehet, egy ilyen törékeny nőnek egyedül eltartania egy akkorra házat. Megrázom a fejem.
− Igazából elég kicsi házam van – javítom ki, de bár ne tettem volna.
− Igen kicsi, egy ilyen gyönyörű teremtés sokkal jobbat érdemelne. Egy egész kúriát, olyat amilyenben én is lakom – horkant fel, és körbe mutat a kezével. Mosolyoghatnék is azon, hogy mennyire ellentmondásosan beszél, de elvonja a figyelmemet a célozgatása. Igazából rosszat sejtek.
− Valami rosszat követtem el, hogy ide hívatott? – Próbálok a tárgyra térni, de a Király csak nem akarja az igazságot.
− Ugyan dehogy, ugyan dehogy – siet leszögezni, majd feláll az asztaltól. Közelebb jön, amitől kiver a víz. Bárcsak ne egyedül állnék itt! Olyan közel jön, hogy addig kell hátrálnom, amíg egészen a falnak nem nyom. Igaz van köztünk úgy egy karnyi távolság, de mégis érzem a kellemetlen illatát. Mennék még hátrébb is, ha nem lenne itt a fal.
− Mit is... − kezdem, de nem hagyja, hogy végig mondhassam.
− Látod, mennyi pénz van ott? – kérdezi, és le nem veszi rólam a tekintetét. A szeme olyan, mintha egy fátyol takarná le őket. Nem teszek mást, csak bólintok, és próbálok nem lélegezni.
− Képzeld el, hogy annyi pénzed lenne minden hónapban. – Halkan beszél, ami megnyugvás füleimnek, mert eddig szinte kiabált. Ráemelem a tekintetem a nagy kupac arany pénzre. Gyönyörűen csillognak, amitől szinte kábulatba esek.
− Jó lenne nem igaz? – kérdezi. Valóban jó lenne ennyi pénz, hisz gondom se lenne. Adhatnék annak, aki szűkölködik benne. Például biztosan adnék Bardnak. Képzeletben már meg is húztam a vonalakat, elválasztva a kupacot hogy melyiket kinek adnám, vagy épp mire költeném.
− Mond csak, mire gondolsz! – szólal meg az előttem álló, bosszantó férfi. Megérzem leheletét, ami visszaránt a valóságba.
− Hát nem panaszkodnék. – Ennyit felelek csak. Erre a kérdésre nem igen lehet máshogyan válaszolni. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy mit várna el cserébe, vagyis nem egészen vagyok vele tisztába, de el tudom képzelni. Felnevet, újra az igazi hangerején. Nem suttog tovább.
− Ezt már szeretem – összerezzenek, úgy megijeszt a hirtelen jött jókedvével −, megkaphatod. A tiéd lehet! – Tárja szét hájas karját. Nem most jöttem le a falvédőről, tudom, hogy nem azért hívott ide, hogy csak úgy nekem adjon ennyi pénzt. Nem is gondolhatja komolyan, hogy ezt elhiszem. Viszont most már tényleg nagyon rossz érzésem van. Az jut eszembe, amit a férjem anyukája mondott, amikor elindultam ide. Nagyon vigyázzak a gazdag férfiakkal, mert azt hiszik, hogy pénzért kell venni a szerelmet és szenvedélyt. Akkor csak legyintettem, mert nem gondoltam volna, hogy összeakadhatok annyira gazdag férfival, aki tényleg ezt gondolhatja, de most, ahogy a példa is mutatja, pont egy ilyen mocsokkal akadt össze a sorsom.
− Csak egyetlen dolgot kell érte tenned – mosolyog az előttem álló férfi. Lehunyom egy pillanatra a szemem, és várom a legrosszabbat.
− Élni – Újra kínzóan idegesítő hangnemben felnevet –, itt. Ebben a tökéletes házban kellene élned, velem – Végre kinyögte. Azt, amiért idehívatott, és amit már sejtek néhány perce. Feszült vagyok, félek, nem tudok majd nemet mondani, annál az oknál fogva, hogy egyszerűen nem fogja elfogadni. Egy valami nyugtat, nem kényszeríthet rá. Nem tarthat itt rabságban.
− Csupa jó sors, egy igen jó vágású férfival élhetsz, és még pénzed is lesz. – Úgy mondja, mintha nyertem volna. Ezen már meg sem lepődöm. Minden erőmmel azon vagyok, hogy elkerüljem a tekintetét, de ez igen nehezen megy. Tulajdonképpen földbe gyökerezett a lábam, nem is tudom, hogyan fogok innen távozni.
− Köszönöm, de nem élnék a lehetőséggel – mondom, de eléggé félszegen sikerül kiejtenem a szavakat, és így nem is tűnök elég magabiztosnak.
− Oh, valóban nem? Én azt mondom, hogy kapsz időt, hogy átgondold ezt a nagyszerű lehetőséget – erősködik. Ingatom a fejem, de ő ezzel nemigen foglalkozik.
− Nem szükséges. Nincs szükségem a pénzére. – Kezdek sokkal erőteljesebbnek tűnni, de a reakciója minden esetben lelomboz. Úgy viselkedik, mintha egy szót sem szóltam volna.
− Pszt, pszt, pszt! − a számra tapasztja húsos ujját –, Ne mondj semmit. Adok időt, hogy átgondold. – Újra suttog. Engem pedig kiver a víz.
Hajthatatlan, ahogy gondoltam, de ezt megélni sokkal félelmetesebb, mint rágondolni. Ingatnám a fejem, erre olyan erősen nekinyomja a falnak, hogy alig tudok szabadulni. Aztán gondol egyet, és olyan közel jön, hogy komolyan arra számítok, hogy meg fog csókolni. Elrántom a fejem, vagyis próbálom, de még így is sikerül neki az arcomra nyomni egy gusztustalan cuppanós csókot.
− Hagyjon már! – förmedek rá idegesen, de egyáltalán nem zökken ki a szerepéből. Zabosan indulok el az ajtó felé. Nem hiszem el, ami az imént történt. A másik férfi pedig még mindig ott áll, mozdulatlanul, nem csap kicsi zajt sem, egyszeriben meg is felejtkeztem róla. Összerezzenek a látványától. Elegem van belőlük egy életre. Legszívesebben mindkettőnek megmondanám a magamét, de hála az égnek, van annyi lélekjelenlétem, hogy visszafogjam magam. Nem lenne ildomos a város legbefolyásosabb emberét leteremteni.
− Majd még beszélünk édesem. Majd üzenek – kiáltja utánam.
− Nem szükséges! – Ordítok vissza már a folyosóról, és nem érdekel, mennyire zeng tőlem minden. Nem gondolom, hogy ezzel lezártam ezt az ügyet, és épp ezért már most elkezdek rettegni. Sok mindenre gondoltam, hogy miért is hívat, de erre pont nem. Amikor kiérek a szabadba egy nagyot sóhajtok, beszívom a hideg, friss levegőt, és elkezdem dörzsölni ott az arcom, ahol hozzám ért. Szeretném inkább kitörölni a gondolatát is, de sajnálatos módon, nagyon is jól belevésődött az elmémbe.

Sűrűn hull a hó, én mégis elkezdek futni, majd amikor már nem látszik hátamnál az épület, leülök az egyik ház lépcsőfokra. Felhúzom a fejemre a kabátom kapucniját, hogy valamennyire legalább megvédjem magam a hótól. A kezem viszont így is-úgy is lefagy. Sírhatnékom van, annyira ideges vagyok, de nem akarom, hogy mások lássák, mennyire gyenge vagyok. A sírás mindig a gyengeség jele, és én csak úgy szeretek sírni, ha senki nem látja. Úgysem értenék meg, és Isten ments, hogy valakinek is beszéljek az imént történtekről. Valamiért szégyellem is a dolgot, pedig ésszerűen felfogva nem kellene. Nem gondoltam volna, hogy még ilyen dolgok is az egyedüllét árnyoldalai. Ki figyelmeztetett erre? Miért nem figyelmeztetett senki? A kezembe temetem az arcom, de csak rövid időre. Épp annyira, hogy erőt nyerjek hazamenni. Felállok a hideg falépcsőről. A szél az arcomba fújja a havat, az ajkaim is lefagytak és nem is látok valami jól. Legalább annyira ismerem már a környéket, hogy nem tévedek el, még így sem, hogy tulajdonképpen megvakít a sűrű hó. Viszont pont emiatt, nem veszek észre az úton valamilyen akadályt, megbotlok, és egy hatalmasat zakózom. Kipréselődik belőlem minden levegő. Felnyögök, négykézláb érkezem a sáros, havas útra. Nagyon ironikusnak találom ezt az egészet, mert pontosan így botlottam meg az életemmel, és így kerültem a padlóra képletesen értve. Elvakultan éltem nem vettem észre körülöttem semmi mást, csak azt láttam, hogy tökéletes feleség vagyok, és van egy tökéletes férjem, aztán a semmiből minden összeomlott, és én totálisan elhagytam magam. Valaki megragadja a karom és felsegít a hóból. Hálásan bólogatok a férfinak.
− Jól van? – kérdezi aggódó arccal.
− Igen – hebegem, de biztosan nem hallja, így inkább bólogatok −, köszönöm – egyáltalán nem érzem magam jól. Arra sem veszem a fáradtságot, hogy leseperjem magamról a havat, csak elindulok.