Szólj, ha szeretsz!

Változások

Másnap reggel az ágyamban kelek fel. Beletelik néhány másodpercbe, míg átgondolom az éjszakai történéseket. Nem itt aludtam el. Kiráz a hideg, ha belegondolok, hogy Bard felvett az ölébe, belerakott az ágyamba, és gondosan betakargatott. A karommal eltakarom a szemem, és így fekszem tovább. Nem tudom az állandó mosolygást letörölni az arcomról, de nem is akarom. Újra és újra lejátszom a tegnapi történéseket, közben pedig kiegészítem másokkal is. Ábrándozom, erre nincs más szó. Kikukucskálok a karom mögül az órára, és elfancsalodott képpel veszem tudomásul, hogy nagyon is késésben vagyok. Várjunk csak! Így legalább hamarabb láthatom őt. Felnevetek, miközben kiszállok az ágyamból. Nincs időm kávét vagy teát főzni, de még arra sincs, hogy ételt készítsek. Felöltözöm, megmosom az arcom hideg vízzel, amit szintén nem tudok felmelegíteni, így legalább alaposan felébreszt.
A házamból kilépve megpróbálok a lehető legtermészetesebben viselkedni, pont úgy, ahogy ezelőtt is. Nem nagyon tudom, hogy is érhetném ezt el. Nem is tudok visszaemlékezni, milyen volt ezelőtt a viselkedésem. Frusztráló. Legalább ne mosolyognék.

Mivel nem bírok megállni egy helyben, átsétálok Bard házához. Szerencsére nem kell sokat várakoznom, mert nagyjából mire átérek, Bard is megjelenik. A kicsi csónaknál foglalatoskodik. Pont háttal áll nekem, így amikor odaérek, megköszörülöm a torkom. Lassan fordul felém, persze nem ijedt meg, szerintem lehetetlen, hogy őt valaki is megrettentse. Amikor meglátom a fürkésző arcát, nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, még annál is jobban, mint ami levakarhatatlanul az arcomon ül.
– Jó reggelt! – dörmögi, csak rövid mosollyal, így sejtem, hogy a gyerekei itt lehetnek a közelben, vagy fennáll a veszélye, hogy bármelyik pillanatban felbukkannak. Rögtön hátrálok egy lépést. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, túl bensőséges viszonyban vagyunk.
– Jó reggelt! – viszonzom a köszönést. A szívem a torkomban dobog, amikor meg rám néz, úgy érzem, hogy darabjaimra hullok, és azon nyomban elszállok a boldogságtól.
– Hogy aludtál? – hajol le a csónakhoz, szemtelen mosollyal.
– Kifejezetten jól – vágom rá. Egy zavarba ejtő pillantást vet rám. Alig észrevehetően megrázom a fejem, méltatlankodva, hogy nem tudok a szívemnek parancsolni, ami képes lenne kiütni a mellkasomat. Bár nem fogok amiatt bosszankodni, hogy boldog vagyok. Felém nyújtja a kezét, hogy segítsen beszállni. Habozva belehelyezem a tenyeremet, mire szorosabbra zárja az ujjait. Sajnos csak addig tart a perzselő kézfogásunk, amíg bele nem botorkálok a csónakba. Sajnos, nem sajnos, csak a hátát nézhetem, így legalább addig sem akarok megsemmisülni kifejező tekintetétől. Megszorítom a tiszafa íjat, üdvözölvén, mint régi jó barátot. Nagyon fog hiányozni, ha már túl leszek a versenyen. A Barddal töltött időt nem nézve, ez vált a kedvenc elfoglaltságommá.

A városon átkelve olyan dolgot veszek észre, amit eddig soha. Az emberek megbámulnak minket, és összesúgnak. Zavarban érzem magam, emellett pedig az idegesség is elfog. Mi váltunk az egyik kipletykálandó témává? Nem tudom, de nagyon zavaró. Néhány emberrel összeforr a tekintetünk, de akkor sem néznek el, csak gátlástalanul elmosolyodnak. Röstelkedve lehajtom a fejem, a tenyeremmel félig-meddig eltakarva. Ezt eddig miért nem vettem észre? Ki tudja, milyen piszkos pletykákat szőhetnek rólunk, amikor együtt látnak minket.
Zavart képpel szállok ki a csónakból, hogy a másikba átszállhassak. Nem foglalkozom Bard kérdő tekintetével. Pillanatnyilag, minél hamarabb el akarok menni, később majd megosztom vele is az aggályaimat.

A rakparton állva azonban újabb jelenség köti le az érdeklődésemet. Tanya. Két férfival nevetgél, elég messze van, és láthatólag nem vett észre. Napok óta nem láttam, már arra is gondoltam, hogy beteg.
– Liz? – szólít meg Bard mögöttem.
– Az ott Tanya – álmélkodom. – Muszáj odamennem.
– Úgy látom, eléggé elfoglalt – dörmögi Bard gúnyosan. Már elindultam, de most mégis megtorpanok.
– Napok óta nem láttam. Beszélnem kell vele – fordulok felé. Ő összevont szemöldökkel áll, majd megvonja a vállát. Nyílván nem akar ellenkezni, de láthatólag nem tetszik neki a döntésem. Csak egy pillanatra töprengek el, de mire visszanézek, Tanya épp akkor tűnik el egy romos vendéglőben. Döbbenten nézek utána. Létezik, hogy nem vett észre?
– Gyere, menjünk – Óvatosan meghúzza a kabátom ujját. Feleszmélek, és megfordulok.

– Nem értem, hogy miért nem keres – merengek, amikor már elhagyjuk a várost. – Lehet, megbántottam valamivel.
– Nem hiszem – vágja rá Bard. Látszik rajta, hogy cseppet sem boldog a témától. Persze, ő nem tudhatja, úgyhogy nem is adok sokat a válaszára.
– Szinte mindennap eljött, amióta megismerkedtünk, együtt ettünk, és órákig beszélgettünk. Aztán csak úgy eltűnik – bosszankodom tovább. Bard dühösen felsóhajt, mire én kérdőn pillantok rá. Olyan harapósan néz, ennyire azért nem utálhatja Tanyát. Tisztelettel lehetne legalább irántam. Gondolhatná, hogy ez nekem rosszul esik.
– Együtt ettetek? – Hangja gyanakvó, és meglehetősen ingerült. Mérgessé tesz, ezért csak bólintok egyet. Szemét forgatva megrázza a fejét.
– Liz – kezdi hitetlenkedve –, kihasznált téged. Nem igaz, hogy nem vetted észre!
Majdnem ráförmedek, de gyorsan átgondolom a dolgot. Igaza lenne?
– Tessék? – hüledezem. Lehetnék nagyon dühös is a feltételezéstől, de Bardot mégiscsak régebb óta ismerem, mint Tanyát.
– Biztosan kifogyott a pénzből, elfogyott az étele, te pedig túl jószívű vagy – magyarázza, amivel engem nagyon is összezavar. Ráadásul úgy mondja, azt, hogy jószívű vagyok, mintha az a világ legostobább dolga lenne. Lefagyva ülök, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyit beszélgettünk, és mennyit nevettünk együtt. És ezt ő csak azért csinálta, hogy némi élelemhez jusson. Borzasztó. Nem tudom elhinni.
– Én ezt nem akarom elhinni – dadogom meglepetten. Bard türelmetlenkedve bólogat.
– Te ezt nem érted – förmedek rá. – Mindenféle dolgomat elmondtam neki, ő meg meghallgatta, és tanácsokat osztogatott – hadarom komoran. Talán túlzásba viszem a viselkedésemet. Megbánom, hogy így ráförmedtem, de olyan nehéz türtőztetni magam. Csalódottan temetem az arcom a tenyerembe.
– Sajnálom, Liz – mondja Bard feszülten. Értékelnem kell, hogy ilyen türelmes velem, ami láthatólag nagyon nehezére esik.
– Annyira naiv vagyok – nyöszörgöm a kezeimbe –, meg annyira vak. – Túlságosan is azt akarom, hogy ne legyen igaz, vagy csak félreértés legyen, de minden jel arra mutat, hogy nem. Nem akarok nyavalygósnak tűnni, ezért összeszedem magam, és felnézek. Bard bátorítóan rám mosolyog.
– Nincs baj. Úgysem vagytok olyan régóta jóban – mondja lelkesítve. Keserves mosolyra húzódik a szám.
– Igen – sóhajtom. Sajnos ő ennek a lelki részét nem igazán tudja megérteni. Szóval próbálom lezárni a témát, legalábbis nem beszélni róla többet. Egy részem nem hiszi el, hogy Tanya ezt tette, de egy kicsi kétség azért csak ott bujkál bennem. Nem fogok előre ítélkezni, majd megkeresem, és beszélek vele.

Végre megérkezünk a partra. Magamhoz veszem az íjat, a tegezzel együtt.
– Bard – kezdem óvatosan. – Észrevettél valami furcsát az embereken? – kérdezem gyanakvó hangon, miközben ő leszáll a hajóról. Alig vártam, hogy felhozhassam a témát.
– Mire gondolsz? – Pillant rám, összezavarodott arccal.
– Bámulnak minket, arra gondolok – vágom rá. Nyújtja a kezét, hogy segítsen nekem is. – Rólunk pletykálnak, szerintem – teszem hozzá, amikor már a földön állok. Nehéz most a mondandómra koncentrálnom, mert Bard nem enged el, sőt közelebb húz magához.
– Szerinted? – Felvonja a szemöldökét, kétkedve. Apró mosoly játszik az arcán. Próbálok komoly maradni.
– Láttam, ahogy összesúgnak – magyarázom tömören, kissé sértődötten.
– Mindig pletykálnak – suttogja, és egyre közelebb hajol, míg végül az ajkai érintik az enyémet. Ennek már nem akarok ellenállni. A nyaka köré fonom a karom, és visszacsókolok. Ezt sosem fogom megunni.
– Eddig is bámultak, csak eddig nem vetted észre – teszi hozzá halkan. Hát az biztos, hogy sosem figyeltem arra, hogy mit csinálunk, vagy hogyan mutatunk együtt, amire most oda kell figyelni. De tulajdonképpen másképpen nem viselkedünk mások előtt, csak akkor, ha kettesben vagyunk. Szóval eddig is ki tudja miféle dolgokat pletykáltak rólunk. Felnézek Bard szemeibe, fürkészve nézi az arcomat. Gyorsan magamra erőltetek egy mosolyt, mire újra megcsókol, mintha a mosolyért csók járna. Az ő ajkai kicsit hidegebbek, mint az enyémek, de még így is jólesik a csókja, mind az arcomon, mind egészen a fülem alatt. Sajnos azonban abba kell hagynunk, mert nem ennyi a dolgunk egész napra.
– Sietek vissza – suttogja a fülembe, majd puha csókot lehel a hajamba.
– Nem mondasz a pletykálásra semmit? – kérdezem összevont szemöldökkel. Elhajolok, hogy lássam az arcát. Nagyot nyelek, mert valahogy mégsem voltam felkészülve a csodálatos látványra.

– Jó – adja meg magát sóhajtva. – Mire gondoltál?
– Nem is tudom – megrántom a vállam. – Eszembe jutott valami – közlöm vele bizonytalanul.
– Mondd! – kéri. Nehéz összeszedni a gondolataimat, mert közben tenyerét az arcomra simítja, és hüvelykujjával végigsimít ajkaimon.
– Arra gondoltam – megköszörülöm a torkom, hogy visszanyerjem a hangom erejét –, hogy nem kellene minden reggel együtt mutatkoznunk. – A reakciójától félve ejtem ki a szavakat. Összeráncolja a szemöldökét.
– Ezt hogy érted? – értetlenkedik.
– Ha bíznál bennem, akkor ideadhatnád az íjadat, és én a hídon keresztül mennék az erdőbe gyakorolni. – Kétkedve pillant rám, majd ugyanígy megrázza a fejét.
– Egyedül akarsz kimenni az erdőbe? – hitetlenkedik. Bizonytalanul pillantok a mellkasára.
– Azt hiszem – lehelem elfúlón. Persze, hogy nem akarok egyedül menni. Mindig csak vele akarok lenni, de sajnos másra is gondolnunk kell. Az egyik ujjával óvatosan kisimítja összeráncolt szemöldököm.
– Nem szeretném, ha egyedül lennél – ellenkezik. A hangja megtörhetetlen határozottságot sugall.
– Bard, tulajdonképpen most is mindig egyedül vagyok – teszem hozzá szelíden. Mintha enyhe feszültség látszódna az arcán. Pont ezt nem akartam, hogy ideges legyen, esetleg félreértsen.
– Ez nem ugyanaz, akkor is itt vagyok – feleli feldúltan.
– Nehogy azt hidd, hogy én nem akarok veled lenni, de te mondtad, hogy gondolnunk kell a gyerekeidre. Ha elterjednek mindenféle pletykák, akkor szerinted mennyi időbe tellene, hogy hozzájuk is eljusson? – Ez nagyon úgy tűnhet, hogy tényleg nélküle akarok létezni, pedig közel sincs így, csak próbálkozom gyakorlatias lenni.
– Nagyon jól tudom – bosszankodik. Elfordul, majd beletúr a hajába. Elkezdi a hajón lévő zsákokat kipakolni. Kérdőn pillantok a hátára. Ennyivel elintéztünk?
– Eddig is pletykáltak. Már régóta együtt járunk. – Csak annyira áll meg, hogy rám nézhessen. Bólintok.
– Ez igaz
– A szemükben nem változott semmi, és egyébként sem fogok más emberekkel foglalkozni. – Már-már dühöngő a hangja. Most ezt mondja, de szerintem nagyon is foglalkozik mások véleményével, legalábbis a gyerekeivel biztosan.
– Igen, de talán ideje lenne megszüntetni a pletykálást – erősködöm tovább.
– Az még feltűnőbb lenne, nem?
– Nem hiszem – sóhajtom csalódottan. Hogy lehet, hogy egy ilyen dologról kezdünk el vitázni?
– Eddig neked sem tűnt fel a dolog. – Végre megáll a pakolásban, és rám néz.
– Nem, mert eddig nem történt köztünk semmi, de most jobban elkezdtem figyelni – magyarázom, amivel egyáltalán nem győzöm meg. Kétkedő pillantásokat vet rám. – Csak figyelembe veszem azt, amit mondtál.
– Én nem mondtam olyat, hogy most már soha ne mutatkozzunk együtt – dörmögi ingerülten, és visszatér a pakoláshoz. Forgatom a szemeimet.
– Nem mondtál – felelem egyetértően –, de a gyerekeidről mondtál dolgokat. – Ezt neki is be kell látnia. Dünnyög valamit az orra alatt, de azt már nem akarom hallani. A vállamra vetem a tegezt, és kihúzok belőle egy nyilat.

Délután visszamegyek oda, ahol Tanyát láttam. Nem igazán akartam idejönni, de úgy tűnik, nincs más választásom, ha valóban beszélni akarok vele. Bard nem tudja, hogy idejöttem. Nem mertem neki elmondani, mert valószínűleg megakadályozott volna, vagy rosszabb esetben ő is jönni akart volna. Nagyot nyelek, ahogy közeledek a piszkos épület felé. Már itt kint is zavarban érzem magam, akkor mi lesz, ha bemegyek. Megtorpanok egy pillanatra, és átgondolom, hogy valóban megéri-e bemennem. Most már nincs sok választásom. Előbb kellett volna gondolkodnom.

Újra elindulok, ekkor azonban kicsapódik az ajtó. Érdeklődve figyelem a kilépő alakot, aki egy férfi. Nem igazán tűnik ismerősnek. Lógnak rajta a ruhái, és elég vékony is, mind az arca, mind a teste. Amikor megpillant, elmosolyodik, és elindul felém.
– Szia, Liz! – mondja, amikor elhalad mellettem. Felvont szemöldökkel nézek utána. Tudja a nevem. Valahol már találkozhattunk, csak nekem valahogy kiment a fejemből?! Bentről nevetések visszhangja keveredik, ütemes zongora dallammal. Gyorsan kell cselekednem, ezért a férfi után sietek. Alig tudom átgondolni, amit teszek.
– Bocsánat! Tudnál várni? – A férfi megáll, ahogy meghallja a hangom, és megpördül. Gyors a mozgása, nem hiszem, hogy ittas lenne. Vagy lehet pont azért gyors, mert ittas. Ekkor újra kicsapódik az ajtó, hátrapillantok reménykedve, hogy Tanya az, de mégsem. Egy öregember támolyog ki, pont arra indul el, amerre mi is állunk. Visszafordítom a fejem a férfi kíváncsi tekintetére.
– Tudnál nekem segíteni? – kérdezem félénken. Felvonja sűrű szemöldökét.
– Persze, mondd csak! – A beszéde pont olyan, mint a mozgása, ütemes, a hangja pedig élesen cseng.
– Szóval... Tanya itt van? Vagyis bent van? – kérdezem zavartan. Mielőtt válaszolna, a részeg férfi elbotorkál mellettem, kis híján fellök. A férfi megfogja a vállam és oldalra tol, nem szól egy szót sem. A részeges ugyan motyog valamit, de a szavai érthetetlenül egybe folynak. Fintorogva pillantok utána.
– Persze, Tanya bent van. Menj csak be! – hadarja, és szélesen mosolyog. Komolyan nem találta ki, hogy nem akarok bemenni? Megköszörülöm a torkom.
– Ki tudnád hívni? – kérdezem bizonytalanul. Csak néz rám, mintha valami ostobaságot kértem volna. Kérlelő pillantást vetek rá.
– Igen, ki. – Ezt már akkor mondja, amikor elhalad mellettem. Vállával súrolja az enyémet. Figyelem, ahogy távolodik. Vajon hol találkoztunk, és én miért nem emlékszem rá? Mindenkire emlékszem, akivel találkozni szoktam, merthogy nincsenek sokan, akiket névről is ismerek.

Türelmetlenül topogok egy helyben, várva a barátnőmre. Először újra a férfi jelenik meg, elsuhan mellettem, mosolyogva. Zavart mosollyal pillantok rá, majd az ajtóra, ahonnan végre kikászálódik Tanya.
– Szia, Liz. Miért nem jöttél be? Itt hideg van. – Összefonja a karját a mellkasa előtt, és kíváncsian méreget, de valamiért furcsának látom.
– Szia, Tanya. Hogy vagy? – kérdezem, miközben közelebb sétálok hozzá.
– Jól, jól. Miért jöttél ide? – Zavart a tekintete, nem olyan vidám, és érdeklődő, ahogy megismertem.
– Csak – kezdem, de megcsuklik a hangom –, szerettem volna tudni, hogy jól vagy-e, mert nem jöttél már pár napja, és nem tudtam rólad semmit – magyarázom. Remélem megérti, hogy csak aggódom érte. Nem is hiszem el, hogy csak kihasznált, az lehetetlen. Összevont szemöldökkel pislog.
– Jól vagyok – vágja rá, és megpróbál mosolyogni, de furcsán eltorzul az arca.
– Szóval, itt töltöd a napjaidat? – A válla felett az épületre pillantok. Tanya ellenségesen néz vissza rám.
– Mesélj te! Hogy vagy? – Egyik pillanatról a másikra újra mosoly ül az arcán.
– Jól – vágom rá, bólogatva. Csend telepszik közénk, nagyot nyelek, amit lehet, még ő is hall.
– Hogy alakulnak a dolgaid Barddal? Szerelmet vallott már? – nevet. Némi gúnyt vélek felfedezni a hangjában.
– Semmi sem változott. – Elmosolyodom. Tanya meglepetten bólint.
– Majd elmegyek, meglátogatlak, de most mennem kell, ha nem akarsz bejönni – mondja, majd már hátrál is. Megrázom a fejem.
– Menj csak! Szia!
– Szia, Liz – jókedvűen mosolyog. – Majd találkozunk! – Int, majd megpördül. Néhány percig még állok ott, ahol Tanya hagyott. Ez nagyon kínos volt, és nagyon furcsa. Bardnak igaza lenne? Majd meglátom, ha meglátogat Tanya.