Szólj, ha szeretsz!

Verseny (1. rész)

Három tündét pillantok meg először, amikor kiérek a szárazföldre a hosszú hídon keresztül. Kettejük csokoládébarna hajjal büszkélkedhet, a másikuknak némi vörösség is megcsillan a barnaságban, amikor a nap épp rásüt. Háttal állnak nekem, de így is lenyűgözőek. Sosem titkoltam, hogy szerintem a tündék az egyik legcsodálatosabb teremtmények. Sajnos azonban nagyon gőgösek, és nem túl kedvesek, és még azt is észrevettem, hogy szeretik lenézni az embereket, amiért utálnom kellene őket. A jelenlétük viszont most nagyon zavaró. Ők kiválóan bánnak az íjjal, így csak remélni tudom, hogy csupán idetévedtek, és már mennek is tovább. A szívem most kétszer olyan hevesen dobog. Képtelen leszek a tündék előtt egyetlen célba is betalálni.

Nem is igazán tudom, hova kellene mennem. Nincs itt túl sok ember, sőt nagyon is kevés, ahhoz képest amekkorra tömeget elképzeltem. Végül megtorpanok, nagyon közel a tündékhez, hallom, ahogy susmorognak egymás között. Persze a saját nyelvükön, de azért néhány szót el tudok kapni. Ebben a városban szerintem minden ember tudna mondani néhány sindarin szót, sőt egyesek igazán szépen beszélik is a nyelvet. Az egyikük például kissé hangosabban mondja azt, hogy „Ú-iston", ami annyit tesz, nem tudom. Ingerültnek tűnik. Mintha mindhármukat zavarná, hogy itt kell lenniük. Voltaképpen nem csodálkozom rajta. Egy szőke tünde csatlakozik a trióhoz. – Suilad! – mondja. Azt hiszem ez valamiféle köszönés lehet. Aztán úgy elkezd hadarni, hogy azt már végképp nem értem. A vöröses hajú gúnyosan felnevet, amikor a szőke befejezi. Nem vagyok benne biztos, de talán az emberek kárára.

A további beszédükből kiértek még néhány szót, mint például: „Ma!" „ranc" „úgar" „adanath" ennyiből biztosan nem fogom kideríteni miről beszélgetnek. Most mindannyian hallgatnak, majd az egyik versenyzőt figyelik, aki épp gyakorol. A szőke hirtelen felnéz az égre, mintha jelet kapott volna. Gyorsan beszél, majd mintha azt mondaná, hogy „Alagos anglenna", ami ha jól tudom, annyit tesz, hogy esni fog, vagy vihar lesz. Majd hirtelen mindannyian az eget kezdik kémlelni, én pedig még mindig őket, amibe annyira belemerülök, hogy észre sem veszem, hogy az a férfi közeleg, akinek még a nevét sem tudom, de ahányszor találkozunk, mindig kedvesen üdvözöl. Sajnos túl késő hátrálnom, most veszem csak észre, hogy időközben túl közel merészkedtem a tündékhez.

– Szia, Liz – köszön, én pedig összehúzom magam. Reméltem, hogy nem lesz ilyen hangos. Mind a négy tünde felénk kapja szúrós tekintetét. Legalább három fejjel magasabbak nálunk, na, jó talán csak másféllel, és mindannyian meglepődve, barátságtalanul néznek le ránk. Zavaromban csak mosolyogni tudok, igazán idiótán festhetek. A szőke megszólal, de sajnos egy szavát sem tudom megérteni. – Azt kérdezték, hogy beszélünk e sindarinul – súgja felém a férfi. Megerőltetem magam, hogy ránézzek. Ő is mosolyog, csak ő egyáltalán nincs zavarban. – Én nem beszélek – felelem, de közben nem a tündékre nézek. – Mit sunnyog itt? – kérdezi az egyikük. Ideges nevetés tör fel belőlem, de gyorsan magamba is fojtom a rosszalló tekintetüket látván. – Oh, én nem. – Nem is igazán tudom, hogy fejezzem ki magam. – Ő is az egyik versenyző – magyarázza mellettem a férfi. Hálás vagyok, hogy megszólal, és csak most veszem észre, hogy rá nem néznek olyan ellenségesen. – Az egyetlen nő – teszi hozzá. Bosszúsan forgatom a szemeimet, nem értem, ezt miért kellett mondania. – Bátor – vágja rá a tünde nő, akinek az arca elképesztő, és a hangja úgy száll el a fülemig, mint a tavaszi szellő. Ő az egyetlen, aki ténylegesen szimpatikus nekem. – Vagy csak túl merész és ostoba. Attól még nem muszáj bátornak kikiáltani. – A szőke tünde beszél, igazán gúnyosan. Erre a nő felel neki valamit, de sajnos azt már nem tudhatom meg, hogy mit. Közben a szél az arcába fújja vörösbe hajló haját, mire ő azt egy olyan kecses mozdulattal sepri ki a szeméből, amitől teljesen elámulok. A haja, mintha ösztönösen engedelmeskedne az akaratának, alig ér hozzá, de a hátához csapódik. Olyan selymesnek tűnik, mint a legdrágább, puha kelme. Bátorító pillantást vet rám, legalábbis én annak veszem. A többiek inkább lesajnálóan néznek, majd minden szó nélkül arrébb állnak.