Szólj, ha szeretsz!

Kislány

− Nem dolgozol? – kerekedik el Tanya szeme. – Akkor miből élsz? – kérdezi már-már felháborodva.

− A férjemmel összegyűjtöttünk egy kevéske pénzt, és a közös házunkat is eladtam, miután meghalt. Na, meg ugye édesanyám halála miatt is kapok némi ellátást – magyarázom. Neki nem félek elmondani, habár kellene, mert nem régóta ismerem. Nem kellene benne feltétlenül megbíznom. Ő csak komolyan bólogat. A felháborodás legalább már eltűnik az arcáról.

− Kérlek, ne mondd azt, hogy irigyelsz! – nézek rá nagyon komolyan. Összevonja a szemöldökét.

− Pedig épp azt akartam kiejteni a számon. – Nemtörődően felhúzza a vállát. Szinte tudtam, hogy erre gondol. Csupán néhány embernek mondtam el, miért nem dolgozok, és mindegyikük azt mondta sóhajtozva, hogy mennyire irigyel. Ha tudnák! Nagyot kortyolok az italomból.

− Egy nap kevés lenne elmagyarázni, hogy mennyire nyomorult az életem – sírom neki keserves hangon. Rám kapja tekintetét és jó ideig csak néz. Nem csinál és nem mond semmit, csak néz. Talán azt mérlegeli, hogy igazat mondok-e, vagy egyszerűen csak sajnál. Ma is zavarba ejtően lengén öltözött fel, de elnézem neki, mert írtó jó vele diskurálni.

− Neked mi a munkád? – kérdezem tőle, amikor már sokallom a hallgatását. Felnevet, azon a tipikus hangon, amire mindenki odafigyel. Egy fogadó előtt ültünk le a lépcsőre, mert szépen süt a Nap, de azért forró teát iszogatunk, hogy ne fagyjunk át teljesen. Kérdőn nézek Tanyára, és amikor befejezi a nevetést, végre hajlandó válaszolni is. Azt hiszem, ezt a hosszúra nyújtott nevetést arra használta fel, hogy gondolkozzon, hogyan is tudná minél szebben megfogalmazni a csúf igazságot.

− Abból élek, hogy kihasználom a férfiak gyengeségét, és adok nekik egy kis szenvedélyt. – Elmosolyodik, és megrántja a vállát, mintha semmiség lenne. Tényleg sikerült neki szépen tálalni, de nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, ez mit is jelent. Pont azt, amiről pletykáltak is, és nem is csak maga a munka a zavarba ejtő, hanem az, hogy cseppet sem szégyelli.

Üldögélünk tovább a lépcsőn, csendben. Mindenkit megnézek, aki elhalad előttünk, és Tanya is ezt teszi, csak ő szinte mindenkire mosolyog, a férfiakra kicsit jobban. Azért kerestem meg, hogy elpanaszoljam neki a Bardhoz kapcsolódó dilemmámat, de most valahogy nem tudom, hogyan hozzam fel. És még azt sem tudom, hogy bízhatok-e benne. Ezen a környéken az emberek nem túl barátságosak. Már régóta járok a piacra, de valószínűleg egyik árus sem tudná megmondani a nevem. Az embereknek nagy gondokkal kell szembenézniük, ami főleg a pénztelenségben merül ki. Nem tudnak azzal foglalkozni, hogy mindenkivel jóban legyenek. Ez lehet egy helytálló magyarázat, viszont az nagyon érdekes, hogy pletykára mindig van erejük és idejük. Ahogy itt ülünk, sok ember ránk köszön, intenek az utca túloldaláról. Néhány férfi még bókol is, vagy csak cinkosan ránk kacsintanak, vagyis főleg Tanyára. Soha nem vettek eddig észre ennyien a városban.

− Tudod − szólalok meg, miután egy magas, igen jóképű ember jó napot kíván −, te híres vagy. – Tanya rám néz, és büszkén elmosolyodik.

− Téged mindenki ismer – folytatom.

− Nem nagy ügy, kincsem – legyint, mintha valóban nem lenne az, de azt a mosolyt még mindig nem tudja letörölni az arcáról. A saját helyzetemből adódóan pedig tudom, hogy igenis nagy ügy. – Csak egyszerűen nagy a szám – magyarázza jókedvűen.

− És a férfiakhoz is értesz – teszem hozzá elmerengve. – Tudod, tegnap megfogadtam a tanácsodat az egyik ismerősömmel kapcsolatban. – Figyelmen kívül hagyom, hogy Tanya halkan felkuncog. − És valóban bevált a dolog... azt hiszem. – Belekortyolok a langyosra hűlt teámba. Várom a reakcióját, de ő csak int, hogy folytassam.