Szólj, ha szeretsz!

A pillanat

Másnap megpróbálok mindent megfogadni, amit Tanya tanácsolt. Nem gombolom be az ingem nyakig, a hajamat hasonlóképpen összefogom. Festékem nincs, de megcsipkedem az arcom, amitől szintén pirosassá válik. Fűzőt viszont biztosan nem veszek fel, mert arra is gondolnom kell, hogy íjjal kell lőnöm, és ahhoz biztosan nem lenne kényelmes. Felveszem a kabátomat, ami a derekamnál szűkebb, de nem fogom össze. A ház előtt várom Bardot az egyik ládán ülve. Persze megint azon töprengek, hogy mit várok tőle. Ha eddig azt gondoltam, hogy képtelen vagyok egyedül megélni, akkor valószínűleg hatalmasat tévedtem, hiszen ez idáig is magamra voltam utalva és még élek. Persze magányosan, és boldogtalanul, de akkor is megvagyok. Aztán beugrik az egyértelmű válasz. Azért akarok Barddal lenni, hogy ne legyek magányos. És csak vele, senki mással. Már most ő köti le a mindennapjaimat, nem tudok szabadulni a látványától, vele fekszem és vele is kelek. Soha, de soha nem tetszett senki ennyire.

Amikor végre megjelenik, kíváncsian méregetem az arcát, hogy észrevett-e bármit, ami újdonság rajtam, de ő pont olyan, mint minden reggel. Köszön, nem nyújtja a kezét, hogy segítsen beszállni, mert megszokta, hogy úgysem fogadom el a segítségét. A hajóban ülve aztán mindenfelé pillant, csak rám nem. Felhúzott szemöldökkel nézem a tó vizét. Ideges vagyok, vagyis inkább csalódott. Tulajdonképpen számíthattam volna erre a semmilyen reakcióra.

A partra érve kezembe nyomja az íjat. Monoton megfogom és elindulok a fák irányába. A csalódottságot nehezen tudom levakarni magamról.

– Most én is maradok itt – közli velem, amitől összeugrik egy merő görcsbe a gyomrom. – A folyónál fogok halászni. Jössz oda, vagy − végre rám néz −, vagy maradsz itt? – Nehézkesen fejezi be. Nem tudom, hogy valójában szeretné-e, ha vele mennék, vagy csak udvariasságból kérdezte, de nem tudok nemleges választ adni.

– Megyek – sóhajtom, és összeszámolom a nyílvesszőket. Ő elkezd kipakolni a csónakból. Amikor végez, végre elindulunk. Szerencsére nem oda megyünk, ahol az a baleset történt a nyuszival, de egy hasonló részére a folyónak. Itt is hatalmas sima sziklák határolják a folyót, egy részen pedig homokos a kimosott part. Segítek Bardnak cipekedni, ha ezt lehet annak nevezni, mert csak két könnyű zsákot enged át. Lerakom őket, és egy fához megyek. Egy kővel kikaparok egy kör alakot, hogy majd ide tudjak célozni. Közben, mivel Bard kellő távolságban van, és eléggé el van foglalva a tűzrakással, néha elidőzik rajta a tekintetem. Ő soha nem szokott fürkészni engem, ezt akár vehetném egy jelnek is, de mégsem szívesen veszek róla tudomást. Olyan hirtelen kapja rám tekintetét, biztosan meglátta, hogy őt nézem. Zavarba jövök, és most biztosan nincs gond azzal, hogy túl sápadtnak látszom. Visszaballagok, és megfogom az íjat. Az első lövésem keservesen gyengére sikerül. Lepattan a fáról. Borzalmas. Újra megfeszítem az ideget.

– Erősebben húzd – szólal meg Bard a hátamnál. Összerezzenek, nem számítottam rá. Megfogja a kezem, amivel feszítem a húrt, és elkezdi hátrébb húzni. Minden erőmet beleadom, már végül remeg a kezem. Elengedem, igaz a fába fúródik a nyíl, de közel sem a célponthoz. Odanyújtom neki a nyilat.

– Mutasd meg, te hogyan csinálod – kérem, ő pedig egy szó nélkül átveszi a fegyvert.

– Az is fontos, hogy pontos légy, és az is, hogy legyen benne erő – magyarázza, majd megfeszíti az ideget. Olyannyira hátrahúzza, amennyire nekem soha nem sikerült. Alaposan szemügyre veszem az erős karját, amint tartja a húrt és a nyilat. Aztán az arcát is, ahogyan koncentrál a célpontra, összehúzott szemekkel. Lassan kifújja a levegőt, és elengedi a nyilat. Az pontosan a célpont közepébe fúródik. Mindketten nézzük a nyíl útját, aztán egy rövid időre összeakad a tekintetünk. Elismerően bólogatok.