Az utolsó alku

♀ Harmadik álom ♀

Egy fényes terembe jutott, először nem is látott tisztán a csillogástól. Ahogy szeme hozzászokott a fényhez, látta már, hogy egy gyémánttükrökkel teli helyre került: amerre csak elnézett, tükrök csillogták vissza az ismeretlen eredetű kékes fényt, tükrök sorakoztak utakat formálva, zsákutcákat rejtve, akár egy labirintus. Pontosan egy labirintus, gondolta, ahol nem tudni, melyik a valódi út, és melyik csak illúzió.

Ahogy figyelmesebben belenézett az egyik tükörbe, azt vette észre, hogy az nem csak a kopár valóságot veri vissza; ködök, alakok és helyek burjánzanak benne, és nyelődnek egymásba újabb és újabb formákat létrehozva, amiket ha megpróbál körülhatárolni, nyomban semmivé foszlanak. De minél inkább sikerült beleringatnia magát ebbe az érzésbe, annál színesebb, izgalmasabb képek jelentek meg előtte, mintha más világokra nyitnának kaput, s minden másról megfeledkezve bámulta a színes csodát. Egy pillanatra mintha látta volna felvillanni Mephiztophelt, de ahogy utána kapott, eltűnt.

– Felesleges próbálkozni. Ez mind csak a reményeidben él – szólt valaki mögötte.

A selymes, búgó hang ismerős volt valahonnan. A lány felnézett, és egy kékruhás nőt látott.

– Amit a tükörben látsz – folytatta az –, csak a te visszatükröződésed, gondolataid és vágyaid, semmi más. Egy idő után majd megszokod, hogy ne dőlj be nekik.

Tudta már, honnan volt olyan ismerős a másik.

– Inanna...? Hogy kerülsz te ide?

A nő értetlenül nézett a lányra.

– Ismerjük talán egymást? – összeráncolta a homlokát, ami nem tett jót a szépségének. – Nem emlékszem rád, ki vagy te?

– Én... – a lány gyorsan ki akarta bökni, hisz az előbb még mintha tudta volna, de most sehogy sem akart az eszébe jutni. – Nem tudom – mondta végül csüggedten.

– Értem – szólt sajnálkozón Inanna. – Nos, itt ez nem is számít igazán. Hisz amúgy sem minden az, aminek látszik.

– Keresek valakit. Egy lelket...

A nő turbékolva felnevetett.

– Ó, hát úgy! Bizony keresheted, sokra nem mész vele. Én is próbáltam már, éppen elégszer. Elveszett szerelmem, Dumuzi nyomában járok unos-untalan, és őt vélem felfedezni minden sarokban, őt látom meg minden fénytörésben, ám hiába! Végül minden árnyról kiderül, hogy képzeteim játéka, minden csalfa képről, hogy önmagam tükörmása. Szerelmem örökre meghalt, és én tükrökbe zárva nem találhatom meg őt soha.

Inanna arcán egy kerek könnycsepp futott végig, és a földre cseppenve ezer tükörben ezer cseppként élt tovább, tengerré sokasodva, hogy méltán verje vissza az istennő fájdalmát.

A lány torkát elszorította a szomorúság.

– Mégis, csak van kiút a tükörlabirintusból...

– Hidd el nekem, pici lélek, ha tudnám, magam sem vesztegelnék itt. Talán van. Talán nincs. Mindenesetre, ha megtalálod, menj tovább, én nem kérek tőled semmit – szólt Inanna, és eltűnt két tükör között, ahol a lány addig nem is sejtett utat.

Egyedül maradt, teljesen egyedül. Nem voltak emlékei, hogy erőt merítsen belőlük, nem tudta, kicsoda ő, hogy valami biztosat érezzen a talpa alatt. Az irrealitások irrealitásába csöppent. Mi tévő legyen? Elindult valamerre, és világtalanként tapogatózott előre, hogy ne ütközzön egy tükörbe. Sokáig kódorgott, de az irányérzékét teljesen elvesztette; lehet, hogy rég visszatért oda, ahonnan indult, lehet, hogy csak egy forduló választja el a kijárattól. A tájékozódást nehezítette, hogy a tükrök képei, bár szépek voltak, folyton változtak, kavarogtak, mint a gondolatok...

Megállt. Érezte, hogy Inanna hiába nem kért tőle semmit, ez a szféra is követel tőle valamit, amit fel kell adnia, hogy mélyebbre jusson. Gondolatai rögtön élesen, megsokszorozva jelentek meg a tükörben, csapdákat ásva köré. Semmi másra nem gondolt hát ezentúl, csak a céljára...

Az egyik tükörben, tőle jobbra, egyszerre felvillant valami. Valami aranysárga. A lány odanézett, de csak óvatosan, nehogy elvesszen a kép, és egy sivatagot pillantott meg. Belépett a tükrön.