Az utolsó alku

6. Melyikünk az ördög?

Járásképtelen maradt. De már nem volt olyan elkeseredett, mint azelőtt, igyekezett felfedezni és kiélvezni az élet minden vidám percét. Kitörölt magából minden rossz emléket, ami Mephiztophelhez kötötte. Megtanult együtt élni a fogyatékosságával, társaságba járt és új barátokat szerzett, sokat volt a szabadban és magába szívta a napfényt...

Új hobbit is talált magának. Szobrászkodni kezdett, először csak gyurmával, sókerámiával, mindenfélével amit talált, később már agyaggal is, és ezek segítségével újra felfedezte a formák szépségét. Az anyagot önmaga megnyilatkozásában hagyta, hogy azzá formálódjon keze alatt, amivé lennie kell, és művei mind boldogságtól és életörömtől sugároztak, mind-mind önmagáért való létezés volt.

Már nem kellett semmilyen terápiára járnia, a maga ura volt, és most is épp egy szobron dolgozott otthon. Elgondolkodva, oda sem figyelve alakítgatta a vizes agyagot, amiből lassan-lassan egy arc kezdett kiformálódni.

Csöngettek; Tara felugrott, és már rohant is ajtót nyitni. Csak amikor a bejárathoz ért és már nyílt az ajtó, döbbent rá a tényre: a lábain áll. Ezek után meg sem lepte, hogy az ajtóban Mephiztophel jelent meg, a falnak támaszkodva, keresztbe font karral.
– Mióta szokásod neked az ajtón keresztül közlekedni? – kérdezte a lány cinikusan, de azért elállt a démon útjából.

– Eluntam magam – szólt a másik, és már bent is volt. Szánakozva végignézett Tara szobrain, majd elvigyorodott, amikor meglátta a lány most készülő alkotását. – Ó, ahogy látom, én is hiányoztam neked!

– Micsoda, én nem... – Tara a szobrára nézett, ami valóban hasonlított az ördögre, és elborzadt. – Miért is vagy itt tulajdonképpen? – kérdezte aztán.

– Alkut ajánlok. Bármit megadhatok, amire csak vágysz.

– Ugyan mit adhatnál? Ne vágyom tőled semmire.

– Azt majd meglátjuk...

– Mi ez a hirtelen pálfordulás? Eddig meg akartál ölni.

– Én és a pálfordulás? Fogalomzavarban szenvedsz, azt hiszem... Mindegy... Ez a fajta változatosság pedig a lényegem. Igazodom a megkísértetthez. – Csillogó reklámmosolyt villantott, mintegy hódolva önmaga zsenialitása előtt.

– Fáradozhatsz, nem érdekelsz. Tudod, mit gondolok? Azért jöttél, mert félsz, hogy kezdek kicsúszni a karmaid közül. Az ijesztgetés nem jött be... És erre most alkut ajánlasz! Azt mondtad, az élet csak szenvedés, és véget kell neki vetni, most pedig te magad akarod átnyújtani tálcán az élet örömeit? Össze-vissza hazudsz.

– Én soha nem hazudok, nem is tudnék. Isten és ördög is csak a saját igazát hangoztatja, becsapni másokat és önmagát egyedül az ember képes. A dolgokat pedig előbb meg kell ismerni, hogy utána teljes bizonyossággal elvethessük őket.

– Miért kéne őket elvetni? Te is csak azért teszed ezt, mert nem ismered őket igazán...

– Hah, én tartózkodnék a helyedben az ilyen kijelentésektől.

Tara nem is törődve vele folytatta.

– Nincs valami, amire te vágynál, amit te szeretnél?

– De: add nekem a lelked.

– És ha önként, minden ellenszolgáltatás nélkül neked adnám az önzetlenség zálogaként, akkor elismernéd végre, hogy igazam van, és létezik jóindulat és szeretet a földön?

– Nem, ugyanis azzal a céllal tennéd, hogy higgyek neked, tehát nem lennél önzetlen.

– Hogy tudnám veled elhitetni, hogy léteznek valódi, érdemes dolgok? – tűnődött Tara.

– Sehogy. – A démont, úgy tűnt, nagyon fárasztja már a beszélgetés. – Véleményem szerint így soha nem érthetjük meg egymást, mert a te látásodat az érzelem ködképei elhomályosítják, a szíved emberi és gyenge.

– Gyengeségnek mondod, amiben a valódi erő lakozik. Mi beismerjük önmagunk kicsinységét a világ felfoghatatlan szépségéhez képest. Beláthatjuk a tévedéseinket, ezáltal vagyunk képesek a fejlődésre.

– És mégis hová akarsz fejlődni? Míg Isten fejére nem nősz? Ha majd a trónját kísérted, téged is lelök uralmát féltve a Pokolba, meglátod! – Idegesen felnevetett.

– Miért kéne bármit is kísértenem? Nem a hatalomra törés a célom, hanem a megismerés és megértés.

– Minek a megértése?

– Mindené! – Tara föllelkesült. – És téged is megértelek és elfogadlak, nem csak a jót.

– Ha elfogadsz, akkor miért akarsz megváltoztatni? Még te csábítanál engem a magad útjára! Melyikünk itt az ördög?

***

A lány nem hagyta annyiban.

– Tudod, rájöttem, hogy felesleges veled vitatkozni. Az érvek szintjén mindig és kizárólag csak te győzhetsz, bárhogy is igyekszem én. De az élet nem csak logikából áll, és ami bennem plusz, az ekképpen nem juthat kifejezésre.

Mephiztophel sajnálkozva elmosolyodott.

– Úgy gondolod, hogy a te naiv álmodozásaid többet érnek, mint az én hideg tisztánlátásom?

– Nem többet, csak mást. A logika is lehet önmagában teljes és tiszta egész, és mégis hiányzik belőle valami, ami csak rajta kívül létezhet.

– Ez paradoxon.

– Talán épp ezért igaz.

A démon egy pillanatra zavarodottnak tűnt, de aztán megrázta a fejét.

– Nem, ezt nem ismerem be. Miért lenne szükségem bármire is, ha tudom, hogy az élet csak hallucináció?

– Azért, hogy észrevedd az igazságot, miszerint nem csak az! Vegyük például az alkimistákat. Oldj és köss, mondják. Te viszont csak oldani akarsz, és nem találsz, nem adsz helyette semmit, amibe az ember kapaszkodhatna. Addig oldasz, míg nem marad semmi, és elveszel!

– És mégis hova köthetnék? Ha egyszer mindenről bebizonyosodik, hogy csak a nem elég éles elme tartja valósnak. Te meg mindenben kapaszkodót keresel, össze-vissza kötögetsz az életed fonalával, míg bele nem gabalyodsz. Hát hajrá! – szólt, és makacskodva elfordult.

– Hogyan bizonyíthatnám...? – sóhajtott fel Tara reménytelenül.

– Mit?

– Hogy értelmes és élni érdemes a lét.

– Sehogy; az ilyesmit nem lehet bizonyítani, mivel szubjektív dolog. Nem valódi.

A lány Mephiztophel mellé állt, és szorosan magához ölelte.

– De igen, az...

– Te meg mit csinálsz?! Szállj le rólam! – ugrott fel ijedtében a démon.

– Most bizonyítom, hogy létezik empátia és szeretet, a testi vonzalmon kívül, amit te szerelemnek hiszel. Mert akármi vagy, én nem tudlak megvetni, mert tudom, hogy létezel, és benned is ott a jó szikrája...

– Ezt azonnal hagyd abba, mielőtt megbánod.

– Nem! Értened kell engem! Hallod? Én szeretlek.

– Utoljára szóltam!

– Szeretlek.

Mephiztophel egyszerre ijesztő, nyálkás, pikkelyes szörnyeteggé, csúszó-mászó rettenetté változott. A legrémítőbb alakokat vette fel, amit ember elképzelni sem képes, olyasmikét, amit a szoba sötét sarkaiból tartunk hirtelen előtörni dermesztő éjszakákon. Kutyafogú, kriptaszagtól bűzlő fekete szájával embertelen hangon felüvöltött. De Tara csak tartotta őt tovább. A démon most már folyton váltogatta alakját és állagát, szúrt, mint a csalán, érintése égető sebeket hagyott. A lány a földre rogyott a fájdalomtól, de csak ölelte a rémmaszlagot tovább, lehunyva szemét egyre csak a bűvös szót kántálta, „szeretlek". A lény végül Tara leggyűlöletesebb tárgyává változott. Nagy halom hemzsegő lárva és féreg lett belőle, amik ide-oda mozogtak, hernyótestükkel a lány bőréhez tapadva, ruhája alá kúszva.

– Tudom, hogy te nem csak ez vagy, hallod? Tudom! És szeretlek azért, aminek a lehetősége benned is megvan! – kiáltotta, száját ellepték a férgek, de ő nem mozdult, nem rohant el; nem hagyta cserben Mephiztophelt. A démon végül tűzzé változva felperzselte a lány bőrét, és fekete füstként, a sebekből lüktető fájdalomként elpárolgott.