Az utolsó alku

5. Hús

Miért hívja, csábítja beteges vonzerővel a sötétség az embert? Mi az, ami tudatunk minden heves tiltakozása ellenére is lefelé húz bennünket, a kavargó, démoni erők poklába? Talán a kíváncsiság? Az ember kíváncsi, hogy valójában milyen mély is a mélység; és amikor elborzad a felismeréstől, hogy végtelen, az lesz számára a legmélyebb pont: a lehetséges kiindulás, ahonnan már csak felfele szökhet.

Tara mélázva figyelte a fürdővize felszínén úszó nagy habfelhőket. A forró víz végre ellazította, és elégedetten konstatálta, hogy Mephiztopheltől is nyugta volt egy ideje. Remélte, hogy az ördög végképp felhagyott az ő kárhozatba taszítási szándékával. Kényelmesen elmerült a habok közé.

Nyugalma egyszerre semmivé foszlott, és helyette egy már ismerős, zavaros állagú árnyalak jelent meg, egyre biztosabb formát öltve: Mephiztophel ült Tarával szemben, a kádban.

A lány ijedten húzta össze magát, dühös pillantást vetve az ördögre.

– Mi a fenét keresel itt?!

Az gúnyos grimaszra húzva száját végigmérte őt, mire Tara szemét lesütve elfordult.

– Ennyire azért ne légy szégyenlős, elvégre ismerjük egymást... Egyébként meg nehogy azt hidd, bármennyire is megérint a meztelenséged, csupán szórakoztató az emberek butasága. Láttam én már a lelkedet is meztelenül, hidd el, nem egy szép látvány.

– Miért, a tied talán az? – zúgolódott a lány.

– Nekem nincs lelkem, és testem sem, de ezt már megbeszéltük. Te ellenben... – A démon felsóhajtott. – Neked még mindenre van lehetőséged.

– Ezt nem értem – mondta zavartan Tara. Mephiztophel közelebb csúszott hozzá és megfogta a lábát, mire a lány ijedten hátrahőkölt. Nem tudta, mire készül a démon, és igyekezett kihúzni magát a szorításából, hiába. Az habbal befedve végigsimította a lábát.

– Nézz csak rá! Hús-vér ember, erekkel, élettel, eszmékkel átszőtt teremtmény a gondtalan tudatlanságban, mindez te vagy. Gondolat és hús tökéletes elegye.

Tara figyelte a lábát, ahogy Mephiztophel beteríti őt habbal és elsimítja, gondosan kiemelve minden finom ívet. Ez a habréteg maga az emberség volt, minden gyatra testiségével. Elmerült a bőrén csillogó hab tanulmányozásában, ami a démon jelenlétében elnehezült és megsűrűsödött, miközben hallgatta a másik mézédes szavait. Hát ennyi lenne ő?

– Nem, nem. Hisz ez nem én vagyok! Ez mind el fog múlni, a test megöregszik és meghal. Maga az elme pedig független a nehéz és durva föld porától.

– A lényeged, amit nem tagadhatsz le, akkor is megnyilvánul a testedben; mert mit gondolsz, mi határozza meg egy test formáját, szépségét? Csakis az, ami birtoklójának lényege! Nem verheted át a húst, minden átütközik rajta, és nem tagadhatod meg, mert hozzád tartozik. Ez vagy te, nézz magadra! Ívek rejtelmével átszőtt, ingerlő hús...

– Én nem vagyok hús! – Tara dühösen letörölte a démon által felépített habformákat a lábáról, és szétpacskolta a kezében, hogy még az emlékük is megszűnjön. A buborékok semmivé pukkadtak... és ugyanakkor, ezzel egy időben eltűntek a lábai is.

Értetlen borzalommal tekintett le saját csonka alfelére, majd fel, Mephiztophel gúnyos, ingerült arcába.

– Ha nem vagy hús, akkor boldogulj anélkül! – szólt az ördög, és dühödten eltűnt.

Tara pedig ott maradt megcsonkítva, borzadva saját tehetetlenségétől.

***

Zihálva, verejtékben úszva riadt fel, és sokáig kapkodta a levegőt; a szörnyű képek még ott kísértettek a fejében. Körbenézett: reggel volt, a nap csalogatóan sütött be az ablakon. Szóval csak álmodta az egészet? Megkönnyebbülten felsóhajtott, és ledobta magáról a takarót: mindkét lába a helyén, szépen, normálisan, ahogy annak lennie kell. Fellélegzett, és nekiállt kikászálódni az ágyból.

Azaz csak nekiállt volna, de a lábai nem akartak mozdulni. Ólomsúllyal tapadtak a lepedőbe. Nem, ez nem lehet, biztos csak elzsibbadt... Kétségbeesve pofozni, ütlegelni kezdte a lábait, de nem érzett semmit, és azok mozdulatlanok maradtak. Kezeivel kilökte magát az ágyból, és elterült a padlón, majd csúszni kezdett. A torkát már sírás fojtogatta. Minden erejét összeszedve elvánszorgott az ajtóig, de aztán feladta. Kimerülten nekidőlt a falnak.

– Mephiztophel! Mephiztophel!!! Mephiztophel... – ordította magából kikelve, dühödten, majd könyörögve, míg bele nem rekedt; aztán sírni kezdett, de az ördög nem jelent meg.

Az orvosok nem tudták megmondani a hirtelen bénulás okát, de abban egyetértettek, hogy nem csak a beteg képzeli be magának. Megállapodtak végül is abban, hogy az éjszaka alatt Tara agyában valószínűleg elpattanhatott egy kisebb ér, az agyvérzés egy eddig ismeretlen változatát hozva létre, de többre nem jutottak. Ez is csak amolyan tessék-lássék ok volt.

Tara kerekesszéket kapott, és más mozgássérült fiatalok közé járatták különböző programokra, hogy szokja az új helyzetet, és még véletlenül se essen depresszióba, vagy esetleg valami rosszabb betegségbe, idegi alapon. (Párszor ugyanis hallották, amint a kórház fürdőszobájában egymagában átkozódik, idegen szavakat kiabál és az ördögöt hívja; az idős takarító néni, aki az ajtónál hallgatózott, rémülten keresztet vetett, és gyorsan elpárolgott onnan.) A lányt nem különösebben érdekelte a társaság, se a tréningek; pontosan tudta ő, ki tehet minderről, de nem beszélhetett róla, mert még elmegyógyintézetbe is zárják. Mogorván a könyveibe merült, kereste a megoldást, és várta, hogy Mephiztophel visszatérjen, és akár ígéretekkel, akár zsarolással, de visszaszerezze tőle a lábait.

Az ördög nem jött. Tara kételkedni kezdett saját épelméjűségében. Vajon csak képzelte volna az egészet, lassan több, mint fél éve, az összes találkozást Mephiztophellel? Hát elveszette volna a józan eszét? Az is lehet, hogy már kis kora óta béna, csak elfelejtette, és most el akarják vele hitetni, hogy valóban csak most bénult le...? Gyanakodni kezdett mindenkire, az orvosokra, régi barátaira, az emberekre az utcán, amikor kényelmetlenül elfordították róla a tekintetüket, és saját magára is.

– Mégis mit akarsz?! – ordította végtelen éjszakákon a tükörbe, és felpofozta magát; szerencse, hogy nem volt éles tárgy a közelében. Máskor újra járni próbált, kapaszkodva, pár bizonytalan lépés után már azt hitte, végre sikerül, de összecsuklott és lezúgott a lépcsőn. Több hétig gipszben feküdt, nyugtatózták, és az idegei lecsillapodtak; de amikor felépült, elölről kezdte az egészet.

Egy napon nem bírta tovább, és határozott. Mindenkivel kedves volt aznap és rendkívül kiegyensúlyozottnak mutatkozott. Aztán este, amikor minden elcsendesedett, felment a kórházépület tetejére. A lift csak a legfelső emeletig vitt, így a tetőre az utat neki kellett megtennie a lépcsőn, kúszva és kapaszkodva. Kivánszorgott az épület széléig, és lenézett a szédítő mélységbe. Nem kételkedhet. Gyorsan kell megtennie, mielőtt meggondolja magát, és visszasüpped a tehetetlen hétköznapok rabságába.

– Na mi lesz már? Csak egy lépés. – A gunyoros hang a háta mögül jött. – Jaj, ne haragudj, el is felejtettem, neked nem egy lépés, mivel nem tudsz lépni...

Leírhatatlan az az érzés, amivel Tara hátrafordult. Egyszerre zavar és megkönnyebbülés, izgalom és gyilkos düh.

Mephiztophel ott állt mögötte, szórakozottan szemlélve az ő nyomorult tehetetlenségét.

– Gyűlöllek!!! – A démonra vetette magát, de az eltűnt, ő pedig arccal a betonra bukott.

– Ne légy ilyen butácska, még csalódnom kell benned – jelent meg mellette Mephiztophel a fejét csóválva, és hangja valóban csalódottságot tükrözött.

– Mit akarsz még?! Tönkretettél! Az életem nem ér semmit!

– Akkor miért nem könnyítesz rajta és vetsz véget neki?

Tara az ürességre sandított, ami nem messze tátongott tőle, az ördög pedig nyugodt hangon folytatta.

– Az élet nem ér semmit, de idő kell, míg erre az ember magától is rájön. Akkor viszont megvan a lehetősége rá, hogy véget vessen a szenvedésnek. Hús vagy, a föld porából származol, és oda is térsz vissza. Nem marad több nyugtalanság, nem marad fájdalom. Nem marad semmi.

– Hús vagyok... – Tara újra lenézett, kavargó örvényeket, fekete, nyúlós karmokat látott, amik alig várták, hogy magukkal ragadhassák őt.

– Visszaolvadhatsz az áldott nemlétezésbe...

– Vissza... olvadni... – már csak egy mozdulat választotta el a zuhanástól. – Nemlétezés... De, de hát én létezem – mondta aztán bizonytalanul. – Hisz létezem – Zavarodottan nézett vissza Mephiztophelre, aki erre szenvedő grimaszt vágott.

– Ilyen nincs... – mondta elkeseredve.

A lány egyre jobban felbátorodott.

– Lehet, hogy hús vagyok, de gondolat is, amely nem halhat meg! Elismerem, hogy függök a testtől és szükségleteitől, de nem csak ebből állok. Az elme a testnek köszönhetően létezik, de a test felett áll! Tessék, elismertem, kérem vissza lábaimat!

– Nem – mondta Mephiztophel.

– Mi az, hogy nem?

– Azt hiszed, neked minden jár? Hogy elég egyszer túljárnod az eszemen, és máris tiéd a világ? Ideje lenne egy kis tiszteleted tanulnod, észrevenned, milyen kicsi is vagy valójában.

– Ki vagy te, hogy így kioktass?!

Mephiztophel hirtelen olyan közel hajolt hozzá sötét démonarcával, hogy a lány megijedt.

– Nagyon jól tudod, mi vagyok én – suttogta síri hangon, és Tarát rothadt hullaszag csapta meg.