Az utolsó alku

☽ Első álom ☽

A lány, amikor magához tért, egy szürke, kopár mezőn találta magát. Tudta, hogy most már valóban az Alvilágban van. Feltápászkodott, és megindult az egyik irányba.

Nemsokára egy mélységes szakadék szélére ért, és innen láthatta már, hogy amin áll, az valójában nem más, mint egy egészen kis területű, egyszerű fennsík, minden irányból szakadéktól övezve. Merre menjen hát tovább? Valami azt súgta, hogy az út lefelé vezet, de a mélység különösképpen most nem rémítette úgy.

Leugrott a szikláról, és színes ködöket szelt át. Visszanézett, és a fennsíkot már nem is látta, minden irányból végtelen tér vette körbe. Úszott, úszott, s gyönyörű, ezüstösen és halványlilán derengő álompaloták tárultak a szeme elé, a távolban serénykedő, igyekvő, örömteli táncokat lejtő apró lényekkel. Közelebb úszott, és körbejárta a félhomályba takarózó várost; mintha minden épületet pompás részletességgel megfaragott, áttetsző kristályokból építettek volna, az utakat pedig gyöngyházfényű kagylókból és egyéb kincsekről rakták ki. Tara megcsodálta bizonytalan körvonalú, folyton változó és egymásba olvadó műremekek sorát, és a lények ezerféle változatosságát, akik elmentek mellette. Mind kedvesnek és őszintének tűntek. A legtöbbjük arcán kellemes, nyugodt mosoly pihent, egy ébrenlét és álom közt derengő állapot, de tekintetük fényében volt valami furcsa és valószínűtlen, mintha megtört volna bennük valami. A lánynak ekkor az a biztos érzése támadt, hogy bár itt minden csillog, még sincs saját fénye semminek.

Végül megtalálta a legszélesebb utat, ami a polisz legmagasabb gyöngypalotájához vezetett. Belépve az épület kapuján meglepetten tapasztalta, hogy annak nincs padlója; helyette sekély víz folyt mindenfelé, ezüstös patakként a palota belsejéből törve előre apró hullámokban. Elindult hát a folyammal szemben, hogy megtalálja a víz eredetét, s egyre beljebb és beljebb haladt; míg végül rátalált a forrásra, ami egy holdkő sziklából csobogott elő. Mellette egy tiszta fehér leplekbe öltözött, fiatal férfi feküdt, és tűnődve a csermelyt szemlélte.

A lány egy darabig csendben és tiszteletteljesen várakozott, hátha a férfi felocsúdik és egyáltalán hajlandó lesz észrevenni őt. De semmi nem történt, és úgy tűnt, a fehérruhás már évezredek óta csak azt csinálja, amit most is, és a vizet nézi.

Tara halkan megköszörülte a torkát.

– Elnézést, igazán nem szeretném megzavarni, csak abban...

– Shhh! – pisszegte le őt a férfi, szemét le nem véve a forrásról. – Várom a fény megszületését – suttogta átszellemülten.

A fény megszületését? Ez meg mit jelentsen?

– Ne haragudj, de fontos küldetésből vagyok itt – szólt hangját felemelve a lány. – Tovább kell jutnom az Alvilágban, egy lelket keresek. Csak mutasd meg az utat, kérlek, és már itt sem vagyok.

A férfi végre felnézett.

– Úgy, szóval egy újabb Utazó... Tudod te, egyáltalán kivel beszélsz? Sin vagyok, Enlil és Ninlil fia, e hely őrizője. Csak akkor engedhetlek át, ha nekem adsz valamit, ami számodra nagy értékkel bír.

Tara elszomorodott.

– Mit adhatnék? Hisz nincs semmim, egy szál lélekként vetődtem erre.

– Ó, dehogy nincs mit adnod! Nézz csak magadba, micsoda gazdag kincseket hordozol öntudatlanul! Add nekem szép emlékeid, szerelmes álmaid, a bensőséges hangulat perceit; nem kérek semmi mást. És cserébe tied a kapu tudása, mely tovább vezet a mélybe.

A lány tétlenül tépelődött egy darabig, de végül is ez nem tűnt túl nagy árnak ahhoz, hogy végre megtalálja Mephiztophel lelkét. Beleegyezett a cserébe. Sin végigsimította a homlokát, és Tara úgy érezte, hűvös szelek simítják körbe...