Az utolsó alku

12. Oldás és kötés

Tara felébredt.

Felsóhajtott, és a tüdeje megtelt a furcsán poros és durva levegővel. Egész teste zsibbadt volt és nehéz, mintha kemény fizikai munka után pihent volna le. Megpróbálta kinyitni a szemét, de még sokáig bántotta a fény, így jó ideig csak hunyorgott, mire sikerült kivennie, hol is van.

A földön feküdt; felette két árny, Beliál és Dromó figyelte őt gyanakodva, egyikük kezében stopper.

– Negyvenkét másodperc – szólt Beliál, és lenyomta a számlálót. – De sokáig voltál oda!

– Tessék? – kérdezte zavartan Tara, mert még magához sem tért igazán. Szédelegve ült fel.

– Hát az Alvilágban! – vette át a szót Dromó. – Egy percig sem bírtad.

– Az nem lehet... – értetlenkedett. – De hisz, de hisz tudjátok, ti is ott voltatok!

– Mi ugyan nem – Dromó zavartnak tűnt. – Mi itt fent vártunk.

Beliál unhatta az értetlenkedést, mert gyorsan témát váltott.

– Mindegy, bárki bárhol is volt. Feltételezem, a lelket nem sikerült megszerezned – gonoszul elvigyorodott. – Ez esetben tudod, milyen választásaid vannak. Nos?

Tara elgondolkodott. Hogy lehet az, hogy a két démon egyáltalán nem emlékezett rá, hogy az Alvilágban jártak? Hisz találkoztak is vele, sőt megfenyegették!

De ezek szerint mégsem lehettek ők. Emlékezett rá, hogy démon csak kivételes esetben, nagyon nehezen juthat el az Alvilágba, és akkor sem szívesen teszi. Akkor csak álomképek lehettek, saját félelmeinek árnyjátéka, amik visszatartotta.

Mégis volt értelme megküzdeni velük.

– Sem egyik, sem másik lehetőséget nem szükséges választanom – kezdte halk, de határozott hangon. – A veletek való egyezkedés mindig ugyanoda vezet. Én megjártam az Alvilágot, eljutottam a kezdetek kezdetéig, megismertem a világ természetét és törvényeit. És felhoztam Mephiztophel lelkét, hogy szabaddá tegyem. A próbáitokat kiálltam, semmi hatalmatok nincs felettem, és így minden követelésetek jogtalan.

A két ördög megrökönyödve, riadtan nézett a lányra, aki tovább folytatta:

– Felbontom az egyezséget, ettől kezdve semmi dolgom veletek! Takarodjatok!

Arckifejezésük gyűlölködővé vált és alattomos pillantást vetettek Tarára, de alakjuk egyre fakult és zsugorodott, míg végül a két ördög köddé foszlott, és végképp eltűnt a semmiben.

***

Végtelen csend és nyugalom borult a tájra. Hűvös szél borzolta csak a fák megtépett, ritkuló lombját és az alkonyba burkolózó felhőket.

Tara egy dombtetőn ült, körülötte az elhagyatott, ember nem járta vidék úgy terült szét, mint az ázottbarna, őszi avar.

– Érzem már... – mondta halkan, elgondolkodva a vele szemben ülő szellem, aki se angyal, se démon nem volt már egészen.

– Micsodát? – kérdezte Tara.

– Ezt az újfajta, fájdalmas bizsergést. Szomorú vagyok, mégis reményteli. Hát lehetséges ez?

A lány keserűen elmosolyodott.

– A búcsú miatt – mondta.

– Érzem már a hiányt, ami nem én vagyok. Nem tudom, mi ez, de... De összeszorítja a szívem, mi ez a hiány...? – kérdezte a lányra nézve, majd meg is válaszolta. – Te vagy! – Csodálkozott el a felismerésen, és Tarára bámult, akinek a szeme lassan megtelt könnyel. – Te hiányzol nekem.

– Ez így van rendben – válaszolt Tara, inkább önmaga biztatásaként. Nem ragaszkodhatott Mephiztophelhez, pedig mindennél jobban szerette őt. Épp ezért kellett elengednie. Mégis azon gondolkodott még mindig, hogy vajon elég áldozatkész volt-e? Vajon tényleg önfeláldozó volt? Hogyan is tudná megkülönböztetni a valódi önfeláldozást attól a kétes-kéjes elégtételtől, amit az ember önmaga áldozatkészsége felett érez? Szinte egyre megy.

– Ezek mind csak szerepek – mondta ki hangosan egy gondolatát. – Folyton csak szerepeket játszunk, hát nem szörnyű ez?

– Én is csak azt teszem – válaszolt Mephiztophel. – Szerepeken keresztül érthetjük meg egymást, és csak annyit, amennyit a szerep elbír. Mit gondolsz, mi lenne, ha senki nem játszana szerepeket egyáltalán? Semmi! Mert csak szerepek vagyunk, és szerep mindaz, amit magunknak hiszünk. És te vagy az, aki ráébresztettél, hogy ezeknek a szerepeknek mégis van értelmük; ne mondd hát most, hogy szörnyű.

Igaz volt, mégis igazságtalanul fájdalmas. Mephiztophelben angyal és démon eggyé olvadtak: megszülethetett már, kész volt megszületni az ember. Tara pedig soha többé nem láthatja őt, nem tudja, hova kerül és mi lesz a sorsa. Mindkettejük élete folyik majd tovább, mintha soha nem is ismerték volna egymást. A legszörnyűbb pedig, hogy Mephiztophel valóban nem fog emlékezni semmire: tisztán és ártatlanul születik meg, bántó emlékek nélkül; készen az újra, az ismeretlenre, egy lélek a milliárdok sorában.

Tara nem akarta, csak pár perce lenne, csak pár pillanat még, amíg vele lehet, amíg láthatja őt, hallhatja a hangját. De az idő kíméletlenül tovaszállt.

– Szeretlek, Mephiztophel – suttogta még elhalón, mikor a szellem alakja is halódni látszott.

Mephiztophel pedig lopva elmosolyodott.

– Azt hiszem, valahol titokban én is téged.

***

Fény és sötétség csak az ember által nyilvánul meg a világban, vagy épp ellenkezőleg, az ember az, aki angyal és ördög tökéletlen képmása? Ki a teremtő és ki a teremtett a sodró körforgásban; van-e több az emberi pszichénél a látható világ mögött? Vagy mindannyian csak forgunk körbe és körbe önmagunk körül, valós jelentőség nélkül, önmagát szülő értelmetlen viszonylagosságként? Mihez viszonyítva viszonylagos minden?

Tara tudta, hogy tettével semmit sem változtatott a világ menetén, hiszen nem érhetünk el soha semmit, akár a „jó", akár a „rossz" oldalán állunk. Az élet egyensúlya megbonthatatlan, mindig erők harca marad szüntelen, dinamikus harmóniában. Jó és rossz örökké egyenlő hatalommal fognak harcolni egymás ellen, míg be nem látják, hogy azonosak.