Az utolsó alku

☿ Második álom ☿

Egy tisztáson állt, előtte türkizfényű, irdatlan hegyek magasodtak és vesztek a messziségbe. A levegő üdítően friss és hűs volt, Tara nagyokat kortyolt belőle. Megindult az egyik emelkedőn, s a zölden burjánzó természetben tört magának utat.

Szomorú volt még elveszett emlékei miatt, de legalább tudta, kicsoda ő és miért van itt, és a cél tisztán lebegett a szeme előtt. Ha visszatér, a kapu őre úgyis kénytelen lesz mindent visszaszolgáltatni neki. Legalábbis remélte.

A domb egyre meredekebb lett, és rövid időn belül a lánynak már erősen kellett kapaszkodnia, hogy vissza ne csússzon. A levegő is ritkult, bár minden kétséget kizárólag tiszta volt, a legtisztább, amivel valaha is találkozott. Végre felért a hegytetőre, és megpihenve körbenézett. Innen a magasból valahogy úgy tűnt, mintha a völgy és a hegy egymás tökéletes tükörképei lennének; lényegtelen, melyik van fent és melyik lent, akár meg is cserélhetnénk őket.

De mielőtt jobban belemerülhetett volna ebbe a furcsa vízióba, beszédfoszlányokat hallott valahonnan a fák mögül, és úgy ítélte, forrásuk nem lehet messze. Elindult hát a hangok irányába.

– Ami bomlékony, az megszűnhet; ami felbomolhatatlan, az változhatatlan, s ami változhatatlan, az örök. Ami folyamatosan keletkezik, az...

A kis tisztáson Tara egy csoport emberre bukkant. Egyikük, egy smaragdzöld lepelbe burkolózott fiatalember nagy beleéléssel épp a többieknek magyarázott. Fel s alá lejtett a füvön, kezében egy fakéregből rögtönzött táblával, amire mindenféle idegen jelek voltak hanyagul feljegyezve. Közönsége, szedett-vetett lelkek kis csoportja, a fűben ült körülötte, és mesterüket hallgatták figyelmesen.

A lány halkan közelebb merészkedett, nem igazán akarta megzavarni az előadást.

– A kozmosz számára az idő körkörös mozgás – folytatta elbeszélését a zöldruhás –, az ember számára az idő pusztulás. A lélek érző része halandó, értelmi része halhatatlan...

– Elnézést – jelentkezett félszegen Tara –, de ezt nem értem. Ezek szerint az érzelem, legyen jó vagy rossz, halálra van ítélve?

– Igen – válaszolt készségesen a férfi, bár láthatóan kicsit megzavarta, hogy valaki a szavába vágott.

– Akkor hogy lehet Isten megnyilvánulása a szeretet? A szeretet nem egy érzelem?

– A kettő, bár hasonló, de nem azonos. Az isteni szeretet a gondviselés: a jó és az igazság szeretete, ami pedig a bölcsességből adódik. Tehát nem, nem szigorúan vett érzelem; de okosan kérdezel – a férfi jobban végigmérte a lányt. – Mi járatban vagy itt? Még soha nem láttalak, pedig nagyon jó a memóriám, biztosan emlékeznék rád.

– Tara vagyok. A fenti világból jöttem és egy lelket keresek. Tudnál segíteni?

– A fenti világból, azt mondod? És mihez képest számít az feljebbinek, mint ahol most vagy?

Tara összezavarodott, nem értette, miért köt bele a másik ilyen lényegtelen dologba.

– Hát... mert ez az Alvilág, nem?

– Úgy vetett észre, hogy eddig lefelé jöttél?

– Én, én nem is tudom, nem, de...

– Kifelé, talán? Vagy inkább befelé...? Mindegy, az elnevezés hibája, nem a tiéd... – enyhült meg emberünk. – Szóval egy lelket keresel.

– Igen, egy rég elveszett lelket, aki valaha angyal volt.

– Ó, hát akkor valóban nagyon rég elveszhetett. Ez esetben tovább kell menned, sokkal tovább. Talán apám, Marduk tud majd neked segíteni.

– Merre menjek tovább?

– Hát, a kapu kulcsáért cserébe el kell kérnem tőled a neved.

Ez nem is tűnt túl nagy kérésnek.

– A nevem? Rendben van, hisz már tudod...

– Ó, ennél kicsit bonyolultabb a dolog. Különben meg, téged nem érdekel az én nevem? Hogy fogsz ide visszatalálni, ha még a kapu őrét sem tudod megnevezni?

– Bocsánat, igazából ez eddig eszembe se jutott... Öhm, hogy hívnak?

– Nabu vagyok, istenek között a leggyorsabb.

– Örvendek.

– Kérlek, írd a neved ide, a kéreg lapjára. Ne, ne karcold! Csak húzd rajta végig az ujjad. Így jó, köszönöm. Arra menj tovább, a fák között; találsz majd egy terebélyes tölgyet, ami az összes környező fánál sok évvel öregebb. Annak odúján át vezet az út.

Tara így is tett, megtalálta a fát, és könnyedén átbújt a törzsén.