Az utolsó alku

1. Szeánsz, és amit magával hoz

„A DÉMON

Az asztrálsík hatalmas érzelem-szörnyetege. Emblémája a lefelé mutató háromszög. (...) Ahol vak, gyönge, kiszolgáltatott emberáldozatot talál, ott megszálló zsarnokká válik. Önmagában azonban tehetetlen. Valójában másodlagos létű, függő viszonyban lévő fogoly, (...) mert ebből az asztrális indulatketrecből a Démon számára nincs kiút. Ez a pokol, és ami benne lobog, az a kárhozat tüze. A megváltás belőle csak közvetítőn – az emberen – át lehetséges: ezért a démonok játékszere, leigázott bábja, vagy felszabadítója az Ember."

(Wictor Charon – Szepes Mária: Académia Occulta)




Fogalma sem volt, mit keresett itt, a maga szkeptikus hozzáállásával. Az olcsó füstölő tömény szaga miatt a folyton rátörő tüsszögési ingerrel küzdött, tenyere izzadt két szomszédja kezében, és a valószínűleg nem mostanában tisztított régi, süppedős perzsaszőnyeg magába szívta, amíg zsibbadt törökülésben várakozott a kör többi tagjával. A vezetőjük valami érthetetlen szöveget kántált egyre nagyobb átéléssel. Tara unottan kinyitotta a szemét és körbenézett az összegyűlteken. Mindenki csukott szemmel, megfeszülten koncentrált, mint akik tényleg úgy hiszik, hogy bármi is történni fog.

Osztálytársai rángatták el erre a bizonyos „spiritiszta szellemidézésre", ahol bármilyen kellőképpen lelkes érdeklődőt fogadtak, és amit valami amatőr hagyományőrző-klub tagja vezényelt le.

A körben ülők előtt egy csonka vonalú, ötágú csillag rajza feküdt a földön, körülöttük gyertyák égtek. Tara reménytelenül felsóhajtott. Szeptember eleje volt, iskolakezdés, és szabadidejében fontosabb dolga is lett volna, mint holmi szellemeket idézgetni.

Ebben a pillanatban a kántáló zavarodottan elhallgatott, és csend telepedett a kis szobára. Tara úgy látta, hogy a karcsú, fekete gyertyákból hosszan felcsapott a láng, majd azok, hatalmas füstöt hagyva maguk után, kialudtak. Az egész helyiségre sejtelmes homály borult, csak a füst gomolygott az idézők feje fölött.

A szertartás vezetője ijedten nézett a jelenlévőkre, úgy tűnt, nem volt felkészülve a dolgok ilyetén alakulására. Az emberek fészkelődni, beszélgetni kezdtek, és a kialakuló zűrzavar immár visszafordíthatatlanná fajult; a koncentráció megszűnt, az idézés kudarcba fulladt.

Egyedül Tara maradt furcsamód mozdulatlan a helyén, a füst gomolyagjainak szemléletébe merülve, de ezzel most senki sem törődött.

– Igazán sajnálom, ilyesmi még soha nem fordult elő velem, hogy egy evokáció sikertelen maradt volna, főleg közönség előtt – sopánkodott a vezető, mire az emberek morgolódva, elégedetlenül szedelődzködni kezdtek.

A füst eközben egyre érthetetlenebb alakokat vett fel Tara szeme láttára, az embereket körüllengve szállt ide-oda (hát hogy nem veszik észre?), majd megállt, és mintha felé fordult volna. Tara letaglózva, tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy a füst gúnyos emberi arcot ölt, éles fogait gonosz vigyorba villantva egyenesen felé száll, száját hatalmasra tátja, és már majdnem elnyeli, amikor valaki felrázta, és a jelenés egyszerre szertefoszlott; csak a füst lengte körbe továbbra is a lányt.

– Téged meg mi lelt, Tara? Indulhatunk? – Az osztálytársa volt az, az ő fejéből pattant ki a szeánszlátogatás borzalmas ötlete.

– Persze, csak összeszedem magam – rezzent fel a lány. – Te is láttad?

– Micsodát? – nézett értetlenül a másik. – Hisz hallottad, az idézés nem sikerült. Talán majd legközelebb.

Tara nem hagyta annyiban.

– De hát a füst... – mutatott előre, de aztán látta, hogy nincs ott semmi, így inkább csendben maradt.

Az osztálytársa gyanakodva végigmérte.

– Nem azért, de nagyon nyomottnak tűnsz. Megárthatott neked a füstölő. Na gyere, jobb is lesz, ha végre kimegyünk a friss levegőre. Aztán aludd ki magad, nehogy nekem hétfőn így gyere iskolába!

Tara egy vértelen mosolyt erőltetett magára barátnője kedvéért, és hazaindultak. Valóban elég pocsékul érezte magát... Talán tényleg csak aludnia kell egy jó nagyot, és holnapra minden rendben lesz.

De valami sötét, megfoghatatlan szorongás még mindig körbefonta, a homlokára telepedett és elszorította szívét.

***

A napok teltével a nyomasztó érzés csak nem akart múlni, nem gyengült, inkább csak erősödött. Hallucinációk kezdték gyötörni, először csak rémálmaiban, később már nappal is, a leglehetetlenebb figurák jelentek meg előtte, hideg borzalmat keltve szívében, ami csak fokozta félelmei étvágyát. A rettegés szép lassan mindennapjai részévé vált. Rémképek között élt, amik gyenge pillanataiban közelnyomultak hozzá, és a tudatalatti legmélyebb rémeit megelevenítve próbálták még az életről is lebeszélni.

A legrosszabb, hogy mindennek még az okát se tudta kideríteni. Nem volt kérdés, hogy rémei előbb vagy utóbb, de tébolyba kergetik.

És ekkor határozott. Ezt nem hagyhatja tovább folytatódni, tennie kell ellene. Minden azzal az ostoba szeánsszal kezdődött, tehát onnan kell kiindulnia.

Tara belevetette magát a mágia és az okkultizmus világába, mindent figyelmesen áttanulmányozott, amit csak fellelt a témában, Paracelsust kezdett olvasni és Eliphas Lévit, megismerkedett az összes szemlélettel, tanítással, és akaratában, tudatosságában, önuralmában is egyre fejlődött, mindezt azzal a biztos céllal, hogy le kell győznie azt, ami nem hagyja nyugodni és elveszi erejét. És a fáradtság, a rossz érzetek, a jelenések valóban ritkulni kezdtek. Megértette, hogy rémei önmagukban nem léteznek, csak valami (vagy valaki) generálja őket, talán mert így tud megnyilatkozni.

Persze a borzalom soha nem szűnt meg teljesen, csupán odafigyeléssel uralni és halványítani tudta azt. Érezte, hogy ez csak ideiglenes fegyverszünet közte és az ismeretlen között, és ahogy ő is továbbfejlődni és erősödni igyekezett, úgy a másik is erőt gyűjtött a maga oldalán.

A felhők egyre gyülekeztek a feje fölött, és az összecsapás napja közeledett...