Az utolsó alku

8. A Pokol, és ami azon túl van

– Talán közelebb jutnánk a megoldáshoz, ha jobban megismernélek téged. – Tara a hegyek közé ment sétálni, az ördög ott sompolygott mellette. – Kezdjük mondjuk a neved pontos értelmezésével, hisz azáltal, hogy valamit meg tudunk nevezni, ismeretet nyerünk felette.

– Ezért fáradozik a ti nagy tudományotok is a dolgok össze-vissza elnevezgetésén és rendszerbe sorolásán, ahelyett, hogy a mélyebb összefüggéseiben ismerné meg őket. Nagy fejlődés, mondhatom! Mégis mit vársz egy ócska névtől? A szavak nem rejtenek mélységeket. Ezek csak szavak, és amit felfogsz belőlük, azt a te mélységeid rejtik. Ezért olyan sikamlós minden emberi próbálkozás a dolgok megfogalmazására.

– És a pecsét? Úgy tudom, minden démonnak saját pecsétje van. Egy egész lényét összefoglaló, mágikus szimbólum, nem?

– Bizonyos értelemben, igen... – vallotta be kényszeredetten Mephiztophel. – De ez nem olyasmi, amit akárki orrára kötünk, te meg különben sem tudnád elolvasni...

– Kérlek, áruld el a pecséted! Nem használom fel semmi rosszra, ígérem!

– Hát ettől félek én is. Hogy jóra használod – dünnyögte a démon, de azért engedett Tara kérésének. Szembeállt a lánnyal, és bal mutatóujjával egy jelet rajzolt a homlokára láthatatlanul. Tara képzeletét színes formák folyton változó tömege töltötte meg, és ködképükből fokozatosan egy szimbólum bontakozott ki, amely megtelt számára borongós sejtelmekkel, idők előtti időkről, tévedések láncolatán lezúduló végzetes kataklizmák képeiről és egy lélek baljós, kacskaringós útjairól, de pontos jelentésüket fel nem foghatta. A szimbólumot viszont tisztán látta maga előtt, sugárzón, és képe a szívébe ivódott.

Hűsítő szél fújt át a hegyek ormán, át a bérceken, és megtöltötte körülöttük is a levegőt, mint aki egy fátyolt libbent szét. Finom, titokzatos illatokat hozott messziről.

Mephiztophel törte meg a nyugalmas csendet.

– A pecsét se több önmagában, mint a név; körülírást mutathat, de lényeget nem.

– Miért, mi a te lényeged? – kérdezte Tara, amikor felocsúdott.

– A hiány. A rés. A tagadás. A lét negatívuma, tökéletes ellentéte.

– A lét tökéletes ellentéte nem lehet létező, pedig te létezel.

– Fekete lyukak talán nem léteznek a világűrben? Ilyen vagyok én is, fényt nyelő, árnytalan árnyként kísértő nemlét.

– Ezért nincs árnyékod?

– Nem árnyékom nincsen, hanem én magam vagyok az árnyék. Negatív kiterjedésű állapotnak pedig nem lehet negatív hiánya, ezért nem látsz mögöttem árnyékot.

A lány gondolkodóba esett.

– Akkor a te hiányod pozitív. Akkor nem kellene egy, úgymond, fény-árnyékodnak lennie? Úgy értem, ha minden fordítva van, akkor ahonnan „süt az árnyék", azzal átellenben kellene pozitív hiányt keltened, tehát fényt.

Mephiztophel felvonta a szemöldökét, és olyan képet vágott, amitől Tara teljesen ostobának érezte magát.

– És szerinted honnan „süt az árnyék"? Belőlem – válaszolta, aztán hozzátette: – De valóban, elméletben, ha egy démonnak lenne fizikai teste, akkor az talán ezen elv alapján működne. De minthogy az én lényem legmélyebb rétege csak az asztráltérig ér, ez nem lehetséges – aztán elgondolkodott. – Egyébként úgy érzem, túlságosan egysíkú a gondolkodásod ebben a tekintetben, bár ez lehet, hogy az én hibám. De most elmagyarázom: a képet, amit most látsz „belőlem", én hozom létre az elmédben a te gondolataiddal, hogy felfoghass. Az én valódi valóságom maga a fény hiánya, abban mozgom, összesűrűsödései az én gondolataim.

– Összesűrűsödései? Miért, lehet ritkább és sűrűbb a fény ellentéte, nem csak egyféle?

Mephiztophel az előttük elterülő erdőre mutatott.

– Nézz körbe, hány árnyalata van az árnyéknak. A sötétség végtelen, csakúgy, mint a világosság, és végtelen köztük az átmenet.

– És Lucifer? Az Abszolút Rossz, ő létező valóság?

– Mit értesz te Lucifer alatt? Mitológiákba gabalyodsz. Lucifer maga az eszme, mely az „ő oldalán harcoló", a léttel tagadásban álló lények ideáinak összességéből jön létre.

– Ezek szerint nem definiálható önálló személyként?

– Csak amennyire Isten.

– És ismersz magadon kívül még ördögöket?

– Miket tudsz te kérdezni! Hidd el, nem én vagyok az egyetlen, és lényegünk szerint sem vagyunk tökéletesen egyformák, hisz minden lény különbözik. De nem keressük egymás társaságát. Az azonos nézetek nem ébresztik fel a szolidaritást, mivel a démoni szellem nem a bizalom elvén működik.

– És bennem bízol? – kérdezte Tara, a tekintetét keresve.

A démon hosszan csendben maradt.

– Csak kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből az egészből – válaszolta aztán. – És neked sem ajánlom, hogy bennem megbízz. Így korrekt.