Amikor fogadások születnek és vesznek.
Nico mély levegőt véve biztos állást vett föl. Rég volt már, hogy egyáltalán megpróbálta használni erejét. Hogy is tehette volna, ha Jászon, Annabeth és Will folyton a nyakába liheg? Még a fürdőbe is alig jutott ki anélkül, hogy követné valaki. Frusztráló és szükségtelen volt, de leginkább, nos... egész kedves. Egyszerűen csak nem szokta meg az extra figyelmet, és még ha a napok többségében szívesen el is lógta volna az erőltetett tábortűz melletti énekléseket és tengerparti összejöveteleket, tudta jól, ha Jászon, vagy valaki más arra kérte, lógjanak együtt, akkor tényleg akarta az illető. Ez pedig elég jó érzés volt.
Az első két zászlószerzésből legnagyobb bosszúságára Kheirón kiállította. – Sajnálom – mondta a kentaur az ellenkezőjéről árulkodó hangon. – De szigorúan megmondták, hogy nem szabad megerőltetned magad, amíg elég fittnek nem ítélnek. – Ravaszkás mosolyt villantott Nicóra. – Orvosi utasítás.
A fiú feje azonnal arra fordult, ahol Will Solace öltötte magára felszerelését a játékhoz. Szeme megrándult a Will szájából előtörő öblös hahotára, amivel egy másik Apolló-gyerek szavait díjazta. Nico összefonta karjait maga előtt.
– Értem – szűrte fogai közt és megindult a srác felé. Kheirón szórakozottan felvonta szemöldökét, de nem szólt semmit. Amikor elég közel ért, Nico elcsente Will pajzsát, ahogy az érte nyúlt.
– Hé! – siránkozott a másik és morogva megpördült, hogy szembe nézzen Nico viharos tekintetével. Arckifejezése rögtön enyhén bosszúsra redukálódott. – Ó, csak te vagy az.
Csak én? gondolta dühödten. – Mégis mi a poklot szórakozol? – fröcsögte. – Azt mondtad Kheirónnak, nem vehetek részt a játékban?
Will kék szemei egy-kettőre szigorú és hajthatatlan színt öltöttek. – Üm, ja, emlékszel, hogy majdnem meghaltál? Pihenned kell.
– Jól vagyok.
– Ja, hát én vagyok itt az orvos, szóval...
– És ez mégis mit jelentsen? „Orvosi utasítás" – sziszegte gesztikulálva és macskakörmöket mutatva. – Valamiféle szánalmas mottó?
– Azt jelenti, hogy én utasítalak téged, hogy maradj nyugton, amíg mást nem mondok. – Kissé felszegte az állát, hogy a magasságkülönbségük még észrevehetőbb legyen. Ez azonnal kiakasztotta Nicót. – Most pedig, Hullasrác, nem mondok mást. Ülj szépen le!
– Remélem, a saját kardodra nyársalod magad – morogta Nico, a földre dobta a pajzsot és elvonult.
– És meg se forduljon a fejedben elárnyékutazni, di Angelo! – kiáltott még utána Will. – Az egész táborban vannak kémeim!
A fiú egyetlen válasza egy válla fölött átvetett dühös kézmozdulat volt.
A következő héten Will ugyanezt adta elő. – Figyelj, még egy hét nem fog megölni – szabadkozott. – Az viszont igen, ha túlhajtod magad.
– Jászon és Percy is játszik!
Poszeidón fiának említésére mintha Will megfeszült volna. – Nos, ha attól jobban érzed magad, itt maradhatsz és figyelheted, ahogy nyerek.
Nico puffogott, átkozódott és tiltakozott, hogy semmi kedve ilyesmit csinálni, de aztán megszólalt a játék kezdetét jelző kürt, és Will valami furcsa szalutálás és tudálékos vigyor kíséretében csatlakozott kabintársaihoz. Nico Kheirón mellett találta magát egy szikláról figyelemmel követve a játék eseményeit. Figyelte – abszolút semmilyen érdeklődéssel –, ahogy Will Percy mögé osont és ellopta a zászlót, míg a másikat valami Stoll fivérek által okozott tűz kötött le. Az Apolló kabin lelkes üdvrivalgással fogadta a vezért, aki megpördülve rátalált Nico tekintetére, és egy dölyfös mosolyt tűzött hozzá. Igazán szerencséje volt, hogy Hádész fia nem szabadította rá a holtakat ott, azonnal.
YOU ARE READING
Az éjfél nem tart örökké [Éjfél-verzum I.]
Fanfiction[FORDÍTÁS] [FANFICTION] [SOLANGELO] [PERCY JACKSON ÉS AZ OLIMPOSZIAK] [AZ OLIMPOSZ HŐSEI] [ALTERNATÍV FOLYTATÁS] „Szóval jössz naplementét nézni velem?" ~ Psszt, félvérek! Van számotokra egy nagyon aranyos sztorim, két táborozó társunkról szól... Ne...