Az éjfél nem tart örökké [Éjfél-verzum I.]

VI.

Amikor Nico kikerül a komfortzónájából, és Will próbál segíteni. Próbál.

Nico kínosan álldogált a nappaliban, míg barátja készülődött. Fogalma sem volt, mikor járt utoljára igazi házban, ehhez hasonlóban viszont biztosan nem volt még. A falak élénksárgák voltak, a nagy ablakokon beáradó fény meleg, csaknem nyári hangulatot keltett a kinti hideg, sivár időjárás ellenére. Az egész lakás úgy nézett ki, mint amit egy katalógusból varázsoltak elő a tengerparti hangulatú és modern berendezéssel. Szép, drága, rendezett és otthonos. Nico ott állt a közepén és próbált nem megérinteni semmit. Még a kanapé is olyan jól nézett ki, mintha tönkre tenné azzal, hogy leül.

Inkább a falon lógó képeket kezdte figyelni. Azonnal felismerte az egyiken Willt, a jelentősen alacsonyabb termetéből és rövidebb hajából ítélve fiatalabb volt rajta; farmerban állt egy tó mellett, térdén ragtapasz, arcán hatalmas vigyor, ahogy egy pecabotról lógó halat mutogatott a kamerának. Elülső fogai közül hiányzott pár, s mintha csak úgy vonzotta volna a napfényt, az túlvilági ragyogással vonta be: talán apja így mutatta ki büszkeségét.

Volt még egy, kicsit idősebb Will, aki egy nőt karolt át. Nico azonnal tudta, hogy az édesanyja. A külső hasonlóság nem is volt olyan jelentős a szeplőkön és arcukon megbúvó gödröcskéken kívül. Barna göndör haja és sötét, mogyorószín szemei voltak, bőrszíne világosabb, közelebb állt Nicóéhoz, mint a fiáéhoz. Ami a rokonságukat elárulta, az általa viselt mentősruha volt, meg az, ahogy láthatóan mindketten jól érezték magukat a bőrükben. Kábé semmit sem tudott a nőről, alig látta pár másodpercre nyáron, amikor Will elment, de meggyőződése szerint akkor is felismerte volna benne barátja édesanyját, ha csak úgy elsétál mellette az utcán.

Szúró érzés kezdett növekedni a mellkasában, minél tovább nézte a képet. Lassan terjedt egészen a fejébe, ami a szívverésével együtt kezdett lüktetni. Visszafordult a kényelmes nappalihoz, azon tűnődve, vajon volt-e valaha ehhez hasonló otthona. Vagy egyáltalán lesz-e valaha.

– Nico?

A fiú összerezzent és a lépcső felé pillantott, ahonnan a hang jött. – Itt vagyok.

Egy pillanattal később Will mosolygós tekintetét is láthatta, ahogy leért. – Mit teszel?

– Semmit – vont vállat.

Barátja persze hamar kitalálta, hogy a képeket nézte. – Á, ez akkor készült, amikor kifogtam az első halamat a ház mögötti tóból. Először nagyon izgatott voltam, aztán a bébiszitterem azzal viccelődött, hogy jó vacsora lesz belőle... addig sírtam, amíg vissza nem dobta a vízbe.

Nico a szemeit forgatta. – Elérzékenyültél egy hal miatt.

Will játékosan meglökte. – Hé, voltam vagy nyolc! Az élet meg élet.

– Húst is eszel.

– Az nem jelenti, hogy hentes is lennék.

Hádész fia amolyan „ezt meg tudom érteni" módon bólintott, aztán a másik képre mutatott. – Anyukád mentős?

– Ó, igen! – Az említésére felvillanyozódott. – Igazából sebész volt a születésem előtt, de le kellett faragnia a munkaidőt. Egyedülálló anyaként, meg minden... Mikor kicsit idősebb lettem, a mentőszolgálat mellett döntött. Azt mondta, jobb érzés ott lenni, amikor igazán szükség van rá.

– Sokban hasonlítotok.

– Szerencséd, hogy most dolgozik. Azt hiszed, én vészes vagyok? – Fejét rázva halkan füttyentett.