Az éjfél nem tart örökké [Éjfél-verzum I.]

Epilógus

Amikor van egy boldog befejezés.

Négy évvel később
Seattle, WA

Nico rámeredt az összezavaró szövegre. Az agya próbálta valahogy ógörögre átkódolni, és kudarcot vallott. Alsó ajkába harapva igyekezett fókuszálni, eltekinteni a szavak szédítő kavalkádjától. Végül morogva hagyta fejét az asztalra hullani egy nagy koppanással. Csábította a gondolat, hogy lemenjen az Alvilágba az elbutult ókori görögökhöz, akik feltalálták a matekot, és a fejükhöz vágja a füzetét. De mindez mozgásigényes lett volna, amihez nem éppen fűlött a foga pillanatnyilag.

Különben is, ha figyelmeztetés nélkül eltűnne, személyes fegyőre leszidná. Megint.

Körbepillantott a már négy éve magáénak tudott kellemes lakáson. Kicsi volt, de otthon. Nico úgy rendelte, hogy a legkényelmesebb kanapékkal és székekkel rendezzék be, teletömve párnákkal, a padlót puha szőnyegekkel. Míg ő nem bánta a téllel járó hideget, párja tagadhatatlanul rosszul viselte a hűvös levegőt. A falakat ragyogó színekkel festették, a dekoráció java pedig tengerparti, nyugodt hangulatot árasztott. Szinte ordított róla, hogy egy fiatal pár első otthona. Persze maga Nico elvesztette a berendezés jogát, azzal indokolva, ha ő csinálná, mindenki félne belépni.

El kellett ismerje, ebben volt valami.

Nem is bánta különösebben; tetszett neki a lakás nyitottsága. Mintha mindig nyár lett volna odabent, a sugárzó fiújára emlékeztette.

Egy korty kávé után visszabámult az asztalon levő számtanfüzetekre, ahol most Nico csaknem-híres tésztaételei, és túlzottan ínycsiklandó desszertjei is lehetnének, nem agykínzó matek. Majdnem feladta és a hűtőhöz masírozott, kétség kívül bujkálnia kellett valahol egy kis fagyinak vagy jégkrémnek – egy bizonyos szőkeség sosem hagyta volna kifogyni belőlük –, de figyelmét elterelte a hold alakú hűtőmágnessel felcsíptetett fakó fénykép.

Alig ismerte fel magát a fotón. Volt valaha ennyire sápadt és vékony? Még ha csak négy éve is volt, egy életnek tűnt. De ami igazán megragadta figyelmét, a mellette álló személy. Will Solace vigyorgott rá, karjával szorosan átölelte. Annyival fiatalabbnak tűnt – nyurgábbnak és kevésbé izmosnak –, de a mosolya és szemei olyanok, mint mindig: melegséges és kedves.

Kettejük látványa elég volt, hogy megacélozza Nico elhatározását. Ismét házija fölé görnyedt, felvette ceruzáját és nekiállt a füzetbe skiccelni a feladat kidolgozását lépésről lépésre.

Majdnem végzett, mikor megérezte az erős karokat maga körül, egyből ellazult és mosolyogva dőlt az ölelésbe. Puha ajkak találtak utat állkapcsához, hogy végigcsókolgassák. Felmordult.

– Borotválkozz meg!

Will felnevezett és a srác arcába fúrta sajátját, így a borostája még jobban csiklandozta őt. Nico bágyadtan próbálta ellökni, de ez csak szorosabb ölelést és több puszit eredményezett.

– Még dolgozol?

– Mindjárt kész.

Will masszírozni kezdte a vállait. – Nézzenek oda, milyen sokáig tanul a kis kockám!

– Mit mondhatnék? Biztosan megfertőztél végre. Ah, ez jól esett.

A gyógyító mosolyogva még egy kis nyomást gyakorolt a csomóra Nico vállában.

– Nagyon feszült.

– Hibáztasd Püthagoraszt, meg az elméletét – motyogta behunyt szemmel.

– Á, a jó öreg geometria! Segítsek?