Az éjfél nem tart örökké [Éjfél-verzum I.]

II.

Amikor Willt megszokott közegében láthatjuk.

Will valószínűleg sosem látott még annál szórakoztatóbbat, mint mikor Nico eltartotta magától az élénkrózsaszín pólót, mintha az csillámot és szivárványt hányna rá. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy Willre pillantott – a maga morcos, gyilkos módján. nagyon nehéz volt megállni, hogy ne mosolyodjon el. Néha egyszerűen túl szórakoztatónak találta Hádész fiának bosszantását. – Nos?

Nico az orrát ráncolta. – Ezt nem veszem fel.

– Ez az egyetlen, ami elég kicsi neked – intett a rózsaszín orvosi ruhára. – Amúgy is illik hozzád.

Erre Nico az arcába dobta a pólót. – Hozzád meg egy monokli illene – morogta az orra alatt, habár szavainak nem volt igazán éle. Will már megtanult pár dolgot Nico di Angelóról az elmúlt napokban. Főleg azt, hogy habár kemény és rideg álcát öltött, az érzelmei éppolyan áttetszők, mint az árnyékok, amikben bujkált.

Csak horkantott és elgondolkozva vakargatta állát. – Lássuk... talán tényleg van egy régi nővérke uniformisom valahol eldugva, még múlt Halloweenról! – Elégedetten figyelte, ahogy Nico arcán az undort rémület váltja fel. – Fejkötővel, meg minden.

Ezen a ponton a fiatalabbik feje már ragyogó vörös volt. Kikapta Will kezéből a pink ruhát. – Add ide! – Azzal eltrappolt ógörög szitokszavakat motyogva. Az Apolló-fi oldalai szúrtak a röhögéstől, ahogy elképzelte Nicót a nővér-szerelésben, aztán hirtelen megszakadt hahotája. Mert a látomáskép a nővérkének öltözött Nicóról nem volt borzalmas. Igazából egészen... Gyorsan megrázta a fejét, félresöpörte a zavaró gondolatokat. Most tényleg nem volt alkalmas az idő erre. Nem, amíg a fiú a szomszéd szobában öltözködik.

Pár kínos perc elteltével Hádész fia visszatért, teljesen magához ragadva Will figyelmét. – Nevetségesen nézek ki.

Ó, nem is lőhetett volna messzebb az igazságtól! Nem számított, a legsötétebb fekete vagy a legragyogóbb rózsaszín, Nicón bármilyen szín jól állt. De orvosi felszerelésben látni őt valami egészen különös hatást gyakorolt a gyógyító szívére, amit azzal a lendülettel ignorált is. Helyette röhögésben tört ki: – Úgy nézel ki, mint egy punk-korszakát élő epertorta!

Nico fogait csikorgatva az egyenruha szegélyére markolt. – Leveszem.

– Ne, ne! – A válasz túl gyorsan jött, Will megadóan emelte föl kezeit. – Csak vicceltem. Komolyan nem áll olyan rosszul.

– Olyan rosszul.

– Ez, vagy a nővérke ruha. – Nem bírta megállni a szemöldökvonogatást és vigyort. – Vagy, persze, mehetsz ruha nélkül is.

Erre összefüggéstelen motyogást és hitetlenkedő tekintetet kapott. – Fogd be! Felfogtam! Viselni fogom a rohadt pólót!

Elégedetten mosolyogva Will kiterelgette őt a szobából. A délután hátralevő részében Nico követte a táboron át, és mindenfélékben segédkezett. Ellenőrizték Melliet és újszülött szatírbébiét, aki nagyon izgága volt és nem nagyon akarta hagyni Willnek, hogy tartsa őt. – Tessék, Nico, megfognád egy pillanatra? – nyújtotta át társának a babát. – Megvizsgálom Melliet.

– Huh? Hé, várj, Will, nem hiszem... – A baba csuklott, mire a fiú összerezzent. A gyógyító hitetlenkedve figyelte, amint a kicsi megnyugszik és elszenderedik. Valami ellágyult Nico viharos tekintetében, Will pedig elfordult, hogy ne látszódjon széles mosolya.

Ezután ellátták a Stoll fivéreket, akik ismét megsérültek valami nem-is-akarjuk-tudni közben.

– Az ő hibája volt! – vádaskodott Connor.