Az éjfél nem tart örökké [Éjfél-verzum I.]

III.

Amikor Nico kap pár választ, mellé jó sok kérdéssel, és ellop egy pulcsit.

Nico elaludt.

Már nagyon régóta nem tapasztalt ilyesmit. A Labirintusban töltött magányos éjszakák és a Tartarosz végtelen sötétje között Nico a rendkívül kevés, vagy semennyi alváshoz szokott. Négy óra egy jó éjszaka volt számára. Még Gaia legyőzése után is megmaradt elméje mélyén a nyugtalanító érzés.

Ez túl nyugodt, mondtam magának. Nem lesz tartós.

Szóval a Gaia legyőzését követő pár hétben Nico éber maradt. Még ha Will megfigyelés alatt is tartotta, és egy kisujjnyi csontvázat sem volt hajlandó hagyni neki, hogy megidézzen, Nico az éjjeleit rövid szunyókálásokkal, pocsék, Jászontól kölcsönzött képregényekkel és gyors testedzésekkel töltötte, hogy formában maradjon – komolyan, mindenki túlzásba vitte, hogy felhizlalják.

A napjai ugyanakkor sokkal kívánatosabban teltek. Hosszú idő óta először már várta a napkeltéket. Szeretett Jászonnal és Percyvel reggelizni. Nem bánta az apját érintő kérdéseket sem a többi táborozótól. Jól kijött Piperrel és Annabethszel. A tábori játékok még mindig idegesítőek voltak, de a barátai elviselhetőkké tették őket. És, természetesen, szeretett Willel lógni. A legtöbb napot együtt töltötték. Legfőképpen a gyengélkedő körül segítettek, valahányszor valaki túl lazán tartott egy íjat és nyílvesszőt, vagy szájalni kezdett egy Árész gyerekkel.

Ugyanakkor sok nyugodt nap is volt, amikor alig akadt valami incidens, így Willnek több szabadidő jutott. Az első alkalommal, mikor megközelítette Hádész fiát, hogy „lógjanak együtt", az majdnem elmenekült. Szerencsére Piper ott volt mellette, és hatásosan elállta az egérutat. Nico némiképp örült, hogy így alakult, mert pár nap alatt ez is egyfajta normális dologgá vált. Nem volt már furcsa, ha Nico átment az Apolló bungalóhoz, vagy Will jött Hádészéhoz. Rendben volt az is, ha együtt ültek a tábortűznél; voltak belsős poénjaik és közös érdeklődési körük. Barátok lettek. Jó barátok.

Természetesen Nico nem tudta megállni, hogy azon tűnődjön, van-e „több" az egyenletben, de képtelen volt egyáltalán eljátszani a gondolattal. Will nem lehet... olyan, mint ő. Túlságosan is normális volt. Muszáj volt felgöngyölítenie az érzéseit, mielőtt tönkretesz mindent. Megint. Nem akart végigmenni egy újabb Percy Jacksonhoz hasonló megpróbáltatáson.

Ennek ellenére majdnem három héttel a rómaiak távozása után Nico ugyanúgy pillangókat érzett a gyomrában, akárhányszor Will rámosolygott vagy nevetett valamin, amit mondott neki; még akkor is, mikor leszidta olyasmiért, amit nem kellett volna csináljon. Utálta elismerni, de valahogy képtelen volt ellenkezni Apolló fiának akaratával, még ha akart volna is. Hülye érzések.

Hazel nem segített. Nem igazán tudott... róla. Nico csak hallgatta az ömlengéseit Frankről. A lány odáig volt a rómaiért, ez nyilvánvaló, de megrémítette Nicót, mikor ugyanazokat a dolgokat ecsetelte, amiket ő is érzett. Kevésbé, talán, nem olyan erősen, de ugyanúgy.

Előző este Nico lement a partra Percy, Annabeth, Jászon, Piper, Grover, Rachel és Will társaságában, Percy szülinapi vacsoráját követően. A vacsora maga katasztrófa volt. Ha Nico többé nem látna kék ételt, boldogan halna meg. Egyes dolgok egyszerűen nem lehetnek kékek.

A nyolcfős csapat együtt ejtőzött és beszélgetett. Percy és Grover a „régi szép időkön" merengett, ami lényegében azt az időszakot jelölte, mielőtt Hádész fia bejött volna a képbe.

– Emlékszel, mikor a legnagyobb bajunk az volt, hogy én loptam-e el a villámot? Ember, azok voltak a szép idők...

Nico a szemeit forgatva súgott pár epés megjegyzést Annabethnek, akitől egy hangos nevetést zsebelt be. Az este mélyülésével egyre hűvösebb lett, és a fiú már nem először gyászolta a régi pilótakabátjának elvesztését. Az jó meleg volt. Ismerős. Az egyetlen bizonyítéka, hogy egykor volt otthona.