Az éjfél nem tart örökké [Éjfél-verzum I.]

IV.

Amikor Nico segít Will személyes bosszújában egy mogyoróvajas szendvics ellen; aztán Will hazamegy.

Egy zsák tégla erősségével csapta arcon a dolog.

Együtt sétálgattak és beszéltek, minden rendben volt. Több, mint rendben. Igazán jól. Nico nem morgott annyit, és nem úgy nézett, mintha bármelyik pillanatban a tóba lökné Willt. Oké, nem nevetett olyan sokat, de Will már megtanulta oly könnyedén olvasni Nico di Angelo működését, mint az orvosi szövegeket. A szemeiben látta a mosolyt, hallotta a nevetést viaskodó szavai mögött, érezte gesztusaiban a nyugodtságot.

Nico változni kezdett. Nem, ez nem egészen helyes. Még mindig az a Nico volt, akit megismert. De egyre több tört felszínre abból a boldog és lelkes kisgyerekből, aki egykor játékkártyákat nyomott mindenki arcába. Persze még mindig éles nyelvű, ravasz és kissé agresszív volt, és igen, néha picit ijesztő, de mindennek tetejébe egészséges és boldog.

Will mentálisan vállon veregette magát ez utóbbiért. Hetekig mondhatni lenyomta a kölyök torkán az ételt, és ez kifizetődni látszott. Még mindig túl vékony volt a gyógyító szerint, de legalább már nem nézett ki úgy, mint azok a dolgok, amiket megidézett a földből. A nap is megtette hatását. A fiú már nem volt halálosan sápadt, helyette halovány barnás árnyalatot öltött; Will boldogan nyugtázta, hogy még egy kis szeplő is megjelent az arcán. Sikeresen megállta, hogy cukkolja ezzel, csak hogy láthassa a tisztelt és félt Nico di Angelót elpirulni és olaszul átkozódni.

A legdrámaibb változást azonban barátjának frizurája jelentette. Piper addig könyörgött, panaszkodott és erősködött, hogy hadd közelítse meg egy ollóval, míg beadta a derekát. Will majdnem lefordult a padról, mikor Nico először megjelent így előtte, morogva és szemeivel leszúrva bárkit, aki kuncogni mert – ekkor persze bölcsen visszavonultak a nézők –, és összefonta karjait.

– Nos? – sziszegte. – Te is kinevetsz?

Ó, istenek, nem! Inkább odaszaladt volna kezet rázni Piperrel. Nico frizurája nem volt annyival másabb, csak rövidebb, és Will nem tudta elhinni, eddig mi minden elkerülte a figyelmét. Hogy nem vette észre, mennyire tiszták a szemei? Vagy milyen erőteljes az állkapcsa? Idősebbnek tűnt, még kifinomultabbnak. Igazán... – Jó – fejezte be hangosan. – Igazán jól nézel ki.

A tiszta fekete szemek kikerekedtek, mielőtt a földre szegeződtek volna. Most már Nico sehogy sem rejthette el pirulását. – Mintha megint tíz lennék...

Will ekkor jött rá, hogy barátja valójában elismerésre vágyik. Tőle. Lágyan elmosolyodott. – Nos, szerintem helyes vagy így.

Nico a szemöldökét ráncolta. – Nem csak úgy mondod, ugye?

– Nem.

– Esküszöl, hogy nem úgy néz ki, mintha valami a fejemre mászott és meghalt volna?

Will felhorkantott. – Ha ezelőtt sem nézett ki úgy, hát most határozottan nem.

A fiú azonnal ellazult, a megkönnyebbülés tisztán kiült az arcára. Végigfuttatta kezét a jelentősen rövidebb fürtökön és felsóhajtott. – Furcsa érzés, hogy nem látom többé a hajam. Asszem, kicsit idegesítő volt már harc közben.

És amíg ő el volt foglalva a frizuráján való bosszankodással, Willt akkor csapta arcon a felismerés.

Majdnem nyár vége volt.

Hamarosan haza kell mennie.

☀

Próbálta elkerülni, hogy a távozás nyomottá tegye. Tényleg. Semmit sem említett Nicónak, mivel nem tudta, hogyan hozza fel, vagy egyáltalán érdekelné-e. Persze elég jó barátokká váltak, de ez volt minden. Nem volt egyéb kötelék, ami összefűzte volna őket, semmi, ami kötelezővé tette volna az iskolaév alatti kapcsolattartást.