Az éjfél nem tart örökké [Éjfél-verzum I.]

VIII.

Amikor Nicónak be kell ismernie, hogy boldog; Will egy vívóleckét kap, a pillecukrokat pedig nem eredeti céljukra használják.

Óvatosan kilesett kabinjából, hátha lézeng még néhány táborozó az épületek közt a takarodó ellenére. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy sehol senki; zajtalanul csukta be maga után az ajtót, miután kimerészkedett, lábujjhegyen surrant végig a lépcsőkön. Még levegőt is alig vett, nehogy felhívja valaki figyelmét a jelenlétére. Szerencsére már rég elsajátította az árnyak közti hangtalan lopakodás művészetét az egyedül töltött éveknek hála.

Alapesetben makacsul a kabinjába zárkózott volna napokra, és nem jön elő senki kedvéért. A gyomra azonban mostanra hozzászokott a napi három étkezéshez, s már egyetlen egy kihagyás is felborította napirendjét. A hasa türelmetlenül korgott, mire Nico úgy markolt belé, mintha ezzel visszatarthatná a hangokat. Fáradtan pislogott az Apolló kabin felé, ami előtt elhaladt. Hálát adott az égnek, hogy a napisten gyermekei addig voltak maguknál, míg a Nap fent járt az égen, s amint a horizont alá bukott, teljesen kidőltek.

Most a legkevésbé sem volt szüksége rá, hogy a gyomrát hallva egy bizonyos szőke doki kirontson az épületből egy tápanyag-táblázattal hadonászva. Szája széle akaratlanul is felfelé rándult, de gyorsan elhessegette a gondolatot.

Dühösnek kellett volna lennie a srácra. Átkoznia kellett volna a nevét, és rászabadítania a fél alvilágot. Nicónak pedig rég le kellett volna lépnie, a Jupiter Táborban bujkálnia, míg leülepednek a pletykák a történtekről. Sok mindennek kellett volna történnie, de leginkább csak kínosan érezte magát.

A várt harag sosem mutatkozott. A megszokottá vált félelem rég eltűnt. Mindössze nyers zavarodottság és megalázottság maradt, valamint a megmagyarázhatatlan vágy, hogy fel-le ugráljon.

Mikor Will visszajött a táborba, Nico tudta, hogy dühös lesz. Miért is ne lett volna? Miután Nico elaludt a kanapéjukon még télen, hideg verejtékben úszva ébredt. A rémálom hatására majdnem rókát eresztett Mrs. Solace csinos nappalijába. Bepánikolt, és szokásához híven elmenekült.

Fáradtan és nyugtalanul bukkant fel a Félvér Táborban, a többi Apollós pedig helyre pofozta némi ambróziával és kényszerpihenővel. Könyörgött nekik, hogy egy szót se szóljanak Willnek, aki majd remélhetőleg megfeledkezik róla, rájön, hogy veszett ügy és tovább lép. Egyszerűbb volt akkor és ott véget vetni mindennek, mielőtt Nico túlságosan is kötődni kezd, túl törődő lesz, hogy aztán mindent elszakítsanak tőle – megint. A gondolat, hogy Will egy nap hátra hagyja őt, hogy a ragyogó vigyora helyett gúnymosolyban részesítse, vagy, hogy sosem hallhassa többé azt a csilingelő nevetést... túl sok volt. A büszkesége nem engedte beismerni, hogy félt. Félt bizony, az érzéseitől és mindattól, amit magukban hordoztak.

Will olyan volt, mint egy drága festmény: lehet nézni, csodálni, de érinteni soha. Nem tartozott Nicóhoz. Kétségkívül egy remekmű, olyan szépség, ami sosem lehetett volna tartósan Hádész fia mellett. Olyan sokáig áhítozott Percy után. Nem akart ugyanabba a zsákutcába futni Willel is, aki mindvégig oly kedves volt hozzá. Néha iszonyat bosszantó, persze, de sosem kegyetlen.

De akkor Will felbukkant és minden a feje tetejére állt. Nem számított barátjától ilyen mértékű haragra, hogy végigkergesse a táboron. Önvédelemből slisszolt az árnyak közé, de utána elvitte azt az idiótát a gyengélkedőre, mivel kiütötte magát (néhány megidézett csontváz segítségével).

Ezután elrejtőzött a kabinjában. Néha kiküldött pár csontvázat, hogy ellenőrizzék Willt, jelentsék az állapotát. Amint megtudta, hogy felébredt, Nico azelőtt a talpán volt, hogy átgondolhatta volna.