Ajánlott zene: Stray Kids - Voices
Boldog gyerekzsivaj és izgatott sikoltozás visszhangzott mindenhonnan, az emberek kígyózó sorokban várakoztak arra, hogy sorra kerüljenek a kiválasztott játékoknál. Annyi lehetőség volt, hogy a fiúk nem tudták, hogy melyikkel kezdjék, hova menjenek, annyi inger érte őket egyszerre. Lenyűgözve álltak a nyitott tér közepén, és fejüket nyújtogatva nézelődtek.
– Éhes vagyok, együnk először! – mondta Taeyong, amint megérezte az édes illatfelhőt, ami a legközelebbi ételkocsi felől szállt hozzá.
– Nézd, van buborékos tea, vegyünk azt! – Doyoung, mintha meg se hallotta volna Taeyong vágyát, karját megragadva elkezdte a kiszemelt bódé felé húzni barátját, aki lebiggyesztett ajkakkal vette tudomásul, hogy még várnia kell a finomságra.
– Jövök én is! – kiáltott utánuk Yuta, majd kacsintott egyet Markra, amolyan „Mindjárt jövök, Édes!" jelleggel, és a fiúk után futott.
Mark megilletődve a többiek felé fordult, és kissé aggódva hallgatta a beszélgetésüket, ami arról folyt, hogy miket kell mindenképpen kipróbálniuk.
– Először üljünk fel a hullámvasútra! – javasolta Donghyuck izgatottan. Már két napja, hogy megtudták a vidámparkba szervezett kirándulást, azóta mindenkit azzal fárasztott, hogy bemutatta a különböző féle sikoltásait, amit majd a hullámvasutazás közben ki akar próbálni a durva kanyaroknál.
– Szerintem is menjünk először oda, később biztos hosszabb lesz a sor – mondta Taeil, aki legalább annyira várta már az említett játékot, mint Donghyuck, de igyekezett leplezni izgatottságát, mert mégis ő volt közülük a legidősebb.
– Rendben, induljunk akkor, álljunk sorba, és a többiek is majd oda tudnak jönni – hangzott a bölcs válasz Johnnytól, majd Taeil vállán átvetve a karját megindultak a csapat elején.
Menet közben Donghyuck Mark mellé szegődött, mert megérezte barátja frusztráltságát, ezért nyakánál fogva kissé megmasszírozta, hogy próbálja oldani a feszültségét.
– Nem félsz? – kérdezte Donghyuck visszafogva magát, hogy ne terhelje le jobban a láthatólag ideges fiút.
– De igen – jött a bizonytalan válasz Marktól, aki ujjait tördelve igyekezett kontrollálni remegő kezeit.
– Add, majd fogom a kezedet, hogy megnyugtassalak – mondta egy ragyogó mosoly kíséretében Donghyuck, és betartva az ígéretét Mark ujjai közé fűzte sajátjait. Egyikük sem mutatta ki, de valójában mindketten jobban érezték így magukat, ilyen közel egymáshoz. Markra pozitívan hatott Donghyuck magabiztossága, a gyomrában lévő csomó szorítása megenyhült, mire odaértek a hullámvasútra váró sor végére.
Alig néhány perccel később feltűnt Doyoung, Yuta és Taeyong hármasa, kezükben egy-egy buborékos teával, csak az utóbbinak volt tele a másik keze is a különleges, palacsintába tekert, vaníliás fagylalttal és eperrel töltött japán édességgel.
– Mark! – Yuta már messziről észrevette kiszemeltjét, és ágyúgolyóként kezdett el felé rohanni, hogy fullasztóan szoros ölelésbe vonhassa, mintha legalább egy éve nem találkoztak volna. A nagy hévtől kirántotta Mark kezét Donghyuckéból, aki látva a számára cseppet sem boldog egymásra találást, kesernyés arccal elfordult tőlük, és inkább Jungwoo-val beszélgetett tovább.
– Jaehyunie, megkóstolod? – kérdezte Taeyong megérkezve, és kinyújtotta az említett felé a már kissé olvadozó finomságot. Jaehyun először lenyalta az oldaláról kicsorduló fagylaltcsíkot, majd harapott belőle egy darabot.
– Hmm, nagyon jó! – mondta megízlelve, de nem vette észre, hogy közben összemaszatolta a száját a tejszínhabbal. Taeyong viszont igen, aki gyakorlott mozdulattal letörölte a puha ajkakra került krémet.
– Igen, finom édes – nyalta le az ujjáról, nehogy kárba vesszen, majd, hogy elnyomja vigyorát, beleivott a matcha tejes italába.
Időközben a sor is egyre gyorsabban haladt, a fiúk pedig hangosan beszélve igyekeztek túlüvölteni az őket körülvevő zajt, amit hirtelen Donghyuck éles hangja hasított keresztül.
– Mi jövünk! – harsogta.
– Annyira ijesztő, mindjárt megáll a szívem! – Markból frusztrált kiáltás szakad ki, tenyerét mellkasára szorítva, lábával toporzékolva erősítette meg a mindenki számára nyilvánvaló tényt; teljesen be van parázva.
– Ne aggódj, majd én melléd ülök – mondta Taeyong bíztatóan Mark hátára téve a kezét, de valójában ő maga is rászorult volna a vigasztalásra.
– Gyerünk, szálljunk fel! – Jaehyun másodikként ült be a kocsiba Donghyuck mellé legelőre, mögöttük a többiek párosával foglaltak helyet, csak Johnny volt egyedül, de ő nem bánta, mert még férfiasabbnak érezte magát tőle.
– Mark, gyere, itt a te helyed! – szólt hátra szórakozottan Donghyuck a vonat csúcsára mutatva. Még mindig zavarta az a korábbi jelenet Yutával, és valahogy vissza akart vágni. Válaszul csak ideges nevetést kapott.
– Tényleg nagyon félek! Most még ijesztőbb, hogy Taeyong hyung ül mellettem – mondta, mikor meglátta a másik szemében is a rettegést; nem érezte magát biztonságban. Az említett kezébe temette az arcát, és megbánta, hogy az imént evett. Meditálva igyekezett kiszűrni a saját gondolatait, ahol egyre csak azt kántálta magának: „Nyugalom, mindjárt vége, kibírod!". Aztán megérezte a hirtelen rántást, és a vonat velük együtt elindult a veszedelem szakadékja felé. Taeyong képtelen volt meghallani a belső hangját, mert a többiek lelkes sikoltozása mindent betöltött, így csak erősen összeszorította a szemét, és remélte, hogy túléli a zuhanást.
A kör alig néhány percig tartott csupán, és még ki se szálltak a szerelvényből, Donghyuck már üvöltött.
– Oké, gyerünk még egyszer! – tolta félre Yutát az útból, hogy Jungwoo-val együtt elsőként állhassanak be újból a sorba.
– Úgy érzem, hogy a lelkem végleg elhagyott – meredt maga elé Mark üres tekintettel.
Taeyong hátát a falnak vetve támaszkodott, és végső elkeseredettségében a fejében kergetőző hangokhoz fohászkodott. Kérlek, mentsetek meg!
