Ajánlott zene: ONEUS - Twilight
Könnyektől terhes sápadtan gomolygó felhők terítették be a végtelen éji eget. Az egykoron elevenen burjánzó növényzet megsebzett szívű fái hegyes karóként álltak ki a feketére fagyott földből. Temetője volt egy élővilágnak, elszáradt virágok szirmainak, lélegzetüket visszatartott vad állatoknak.
Az élet boldog pillanatai, mint szélvész felkavarta homokszemek, képesek szétszóródva eltűnni, mintha soha nem is léteztek volna. Hiába imádkozunk örökkévalóságukért; ahogy az órának mutatói körbejárnak, velük egy ritmusban folynak össze az üres, semmitmondó nappalok és éjjelek a feledés árnyát, s az emlékezés fényének százszínű arcát hagyva maguk után.
Hangtalanul hullottak le az első, fájdalomtól súlyos cseppek, hogy az őket követő millió másikkal egyesülve alkothassanak feneketlen, szürke óceánt. Az egyenetlen talaj mélyedéseiben felgyűlő víz fodros felületén homályos derengés képe látszott tükröződni; ódon kőépület idő koptatta homlokzata magasodott a kietlenség fölé. Nyoma sem volt már a büszkeségnek, az előkelő kifinomultságnak, mely évszázadokkal ezelőtt jellemezte a kastélyt. Rozsda és penész marta vakolat, befalazott vakablakok, repedt ívű párkányok részleteiben viselték csak magukon egy elmúlt kor szépségeit.
Belső tereit áthatolhatatlanul poros levegő és az üveget verő csapadék ádáz hangja töltötte be. A kinti sötétséget körbefogó törött keret rései között gyöngyöző szemek lopakodtak be az elhagyatott, aranyozott stukkókkal díszített bálterembe eláztatva annak felkaristolt márványpadlóját. Megfakult gondolatokat idéző felszínén tarka ruhakölteményekbe öltözött hölgyek és elegáns hercegek keringőztek csembalóból áradó zene kíséretére a Hold ezüst fényének rejtekében. A víz emlékei kalitkába zárt rubintként tündököltek, telve a remény szikráival; s ettől voltak a legértékesebbek. Mindvégig magán érezte a hanyatló égitest vörös sugarainak utolsó táncát, langyos mosolyát, mellyel ragyogóan ajándékozta meg, mielőtt végleg az alkonyat tengerébe fulladt volna; vele együtt eltűnt a „hol volt, hol nem", az életteli vidám kacagás, gyermeki álmodozás. Helyét sóvárgással teli sivár nyugalom és fehér falakról lepattanó, elcsendesülő vihar visszhangja vette át.
Apró teremtmény bátortalan léptei hullámgyűrűket rajzoltak a termet áztató tócsába. Törött szárnyú kis madárka volt, kinek tollazatát vadrózsa tüskéje tépázta meg, mikor hosszú útját félbeszakítva megpihent rajta. Hasogató karcolása jelképezte elvesztett párjának hiányát, szívét maróan fojtogató béklyóit. Létének csillogó víztükörben való visszaverődését érdeklődve nézegette, majd ékes nótába kezdett; próbálta táncba csábítani a másik világ énekesét. Búcsúzott a szomorúság fátylával takart múlttól, s köszöntötte az új lehetőségeket hozó, eljövendő pillanatokat.
A kastély hatalmas ablakain halványszínű árnyalatokkal köszöntött be a hajnal hídján felkelő Nap. Meleg, szeretetteljes érintésével meggyógyította az őt szólító, sebzett égivándort.
Dallamba bújt lélek hangja volt.
