Vajon emlékeznek? Akkor úgy gondoltuk, minden együtt töltött pillanat a legszebb. Hova tűntetek?
Magamra maradtam a sötétség végeláthatatlan folyosóján, ahol a kiutat keresve bolyongtam, miközben a körülöttem lévő falak elmosódtak a reménytelenség mély fájdalmában. A valósággá vált rémálom vaskarmokkal sebzett meg minden alkalommal, amikor kinyitottam a szememet. A démonjaitok elleni küzdelemben veszítettétek el saját magatokat én pedig mindent, amit valaha szerettem. Nem volt más választásom. Tudom, nincs hová bújnom, hiába is próbálnék elrejtőzni, ahol világosság van, ott sötétség is lesz, ezért árnyékba burkolóztam, hogy nektek fényt adhassak. Küzdeni akartam ellene, veletek maradni és elfutni, de nem engedett el. Magamnak hazudtam azzal, hogy a boldogság pillanatnyi érzésébe kapaszkodva elhittem, minden olyan lesz, mint régen. A döntésnek ára van, némelyik azonban súlyosabb következménnyel jár, mint azt gondolnánk. Az enyém végzetes volt, de ez volt az egyetlen esélyem, hogy titeket visszahozzalak.
Az, hogy biztonságban tudhatlak benneteket, mindennél többet jelent nekem. Boldog vagyok.
Önfeledt érzéseim egy perc alatt párologtak el, ahogy az idő vaskereke tovább forgot, engem is magába szippantva, még a szélben táncoló virágszirmoknál is gyorsabban repült el felettem. Az utolsó, féltve szorongatott pillanat hirtelen csúszott ki az ujjaim közül, hogy a lángok közé esve legyen semmivé. A körülöttem lévő mindenség lassan hullott darabjaira, először csak megrepedt, mint a tojáshéj, amikor a fióka élete első perceiben a saját erejét próbára téve kikel, hogy elrepüljön. Talán már akkor sem érinthetném meg az eget, ha szárnyaim lennének, mint a madaraknak. De nem sírok, elfogadtam hogy ez a végzetem és soha többet nem fogom arcomon érezni a nap langyosan simogató sugarait, mert nem fogok felébredni. Két világ között ragadtam, az éj és a nappal birodalmának örök fogságában, ahol nincs más, csak üres feketeség, mert a hajnal a napfelkelte előtt a legsötétebb.
