Ajánlott zene: Halsey – Lilith
„A találkozásunk olyan forró volt, mint a nyárközépi nap
És olyan szomorú, mint a kabócák hangja,
Amikor fülledt nyár van,
Távoli természetesség volt a kabócák hangjának visszhangjával."
Behunyt szemekkel élvezem a forró napsugarak ölelését és a langyos szellő simogatását felhevült testemen. A körülöttem lévő csendbe a természet zenéje visz életet; a fű zizegése, ahogy a szél végigfésüli lágy ujjaival a szálakat, a kabócák magányos éneke és a boldogan repdeső madarak csicsergése fülledt harmóniát alkot azzal a nyomasztó érzéssel, ami a szívemben van. Mélyen belélegezem a semmivel össze nem téveszthető nyár-illatot, amitől még bódultabbnak érzem magam, s legszívesebben elaludnék, ha kiskutyám nem kezdené el ráncigálni a rövidnadrágom szárát, ezzel felébresztve az ábrándozásomból. Lenézek kedvesemre, aki büszke csaholással jelzi, hogy megtalálta a labdáját és várja a megérdemelt jutalmat érte.
– De ügyes fiú vagy! – Elismerően megsimogatom fehér buksiját, és adok neki pár falat kekszet. – Bbang Daeng, ül! Kérem! – utasítom, mire a kezembe helyezi a piros labdát. Nagy szemeit a játékra mereszti, ahogyan elhúzom előtte párszor figyelemfelkeltően, és izgatottan ficánkolni kezd, alig várva, hogy eldobjam neki.
– Gyerünk, hozd vissza! – hajítom el újra, Bbang Daeng pedig szökdelve utána iramodik.
Mosolyogva nézem, ahogy kis felhőpamacsként ide-oda ugrándozik a labdát követve, és úgy csóválja hozzá a farkát, mintha nekem integetne messziről. Imádok vele lenni. A legjobban azt szeretem figyelni, amikor alvás közben úgy mozgatja az orrát, mintha álmában nyomot követne. A hatalmas szemeibe merülve néha úgy érzem, tudja, hogy mire gondolok, vagy mire van szükségem. Mintha az ő hatodik érzéke az lenne, hogy olvas a lelkemben. Amikor társaságra vágyom, rögtön hozza a játékait, ha boldog vagyok, akkor odabújik hozzám, hogy megsimogassam a füle mögötti kedvenc pontján, amit nyalogatással hálál meg, ha pedig szomorú vagyok, akkor csak az ölembe fészkeli magát, hogy velem legyen, amíg jobban nem leszek.
Gondolataimból Bbang Daeng éles ugatása ránt ki, mire futva hívogatni kezdem őt. Egy másik kutyával kergetőzik, és bár ártalmatlannak tűnik, mindig elővigyázatos vagyok azokkal szemben, akiket nem ismerünk, mert sose lehet tudni, hogy milyen a természete.
– Bbang, gyere ide! Gyere! – fütyülök neki és megzörgetem a jutalomfalatos tasakot, hogy magamhoz csábítsam, de nem csak az én kiskutyám kezd el felém rohanni, hanem a másik is. Leguggolok Bbanghoz, és miközben adok neki pár falatot, gyorsan visszacsatolom rá a pórázt, amikor a zsemleszínű kutya is megérkezik.
– Hé, elég! Ül! – mondom az ebnek, aki a kezemben tartott csomag felé ugrándozik. – Marad! – Magasra tartva próbálom megóvni a kaját, mire az ölembe ugrik, és egyensúlyomat elvesztve kutyával együtt borulok hátra a fűbe. – Szállj le rólam, hé! – nem hallgat rám, helyette kíváncsi orrát nyakamhoz fúrva szaglászik, majd megnyalja az államat.
– Jukbang! Vissza! – kiabálja valaki, mire a kutya végre leugrik a mellkasomról. – Nagyon sajnálom, nem esett bajod? – kérdezi mellém érve egy fiú, és felém nyújtja a karját, hogy segítsen felállni. Sokkal alacsonyabbnak tűnik nálam, nem hinném, hogy elbírja a súlyomat, ezért inkább magamtól tápászkodom fel a földről, majd leporolom a ruhámat és megtörlöm az arcomat.
