Ajánlott zene: NCT 127 - Highway to Heaven
„Éjjel egyik, nappal másik, körbe-körbe jár, míg meg nem csókol a szerelem, s benned testet talál."A lemenő nap fénye vörös tengerben úsztatta meg az égen alacsonyan lebegő gomolyfelhőket, festői kontrasztot alkotva a végtelen mélységű kék rengeteggel. Homokban hagyott könnyű lépteinek nyomát gyengéden simította el a fehéren habzó óceán hűvös, kristálytiszta vize. A mezítláb sétáló férfi gondolataiba mélyedve pásztázta az egyre sötétedő égboltot az éjszaka előhírnökei után kutatva; kereste a csillagokat, apró fényforrásokat, melyek vidám pislákolásba kezdenek, akárhányszor csak meglátják az őket figyelő szempárt.
Kisimult vonásain zaklatott nyugtalanság árnya suhant át, tudva, hamarosan újra el kell mennie, lejárt az ideje. Szerette volna tovább nyújtani az idő folyamát, hogy minél később kelljen elszakadnia kedvesétől és véget nem érő, szédítő táncba szorítva egymással kergetőzni a ködbe vesző, sűrű örökkévalóságon át. Éltető melege és mindent beragyogó világossága a legnehezebb napokban is képes volt boldog, őszinte mosolyt csalni ajkára, már az első kellemes fénysugár érintése óta tudta, hogy szüksége van rá a teljes értékű élethez. Láthatatlan kötelék vonzotta őket egymáshoz, s olvasztotta lelküket eggyé, megalkotva létezésük ezerdarabos kirakójának utolsó, hiányzó darabját.
Ajándékként élte meg az összes percet, melyet az univerzum szánt neki; csodálattal szemlélte az elbűvölő, festői szépségű tájat, élvezte az arcát langyosan simogató Nap utolsó sugarait, lágy szellő kacagását, bokáját érő hűs habok és az aprószemű homok csiklandós érintését minden megtett lépéskor. Testét egyre könnyebbnek és légiesebbnek érezte, mintha önmaga is a különböző formájú felhők közül való lenne. Az óceánt aranylón átívelő fényhíd túlsó végén elmosódni látszott a meleget adó égitest sziluettje, s egy pillanattal később teljes egészében a látóhatár alá bukott. A férfi szemét behunyva hagyta, hogy a szél fénylő cseppekké formálódott mivoltát egybeolvassza az örömtáncot járó víztömeggel, mely régi jó barátként köszöntötte hullám-karjai közt az éjszaka hercegét, Moon Taeilt.
Azon a helyen, ahol talpa nyomot hagyott az aranybarna homokban, fehér liliomszirmok pihentek, míg a víz békésen ringató táncba nem invitálta őket.
*
Kövekkel borított, kopár sziklaszirten üldögélt fejét felhúzott térdeire hajtva a napbarnított bőrű fiú. Hiába múlt már éjfél, ismerős dallamot dúdolgatva magasról szemlélte az egybefüggő feketeséget megtörő, ezüst csillogású bársonyos vízfodrokat, kicsiny világító szentjánosbogarak táncát a Vénusszal. Elbűvölő látvány volt a kifeszített fekete vászon-szerű boltozaton fehér gyémántként ragyogó, mindig más alakot öltő, ugyanazt az oldalát mutató Hold. Már majdnem elérte teljes formáját, mégis úgy tűnt, mintha szándékosan takarta volna el magát, leplezve az őt borító fájdalmas, holdrengés okozta sebeket. Donghyuck szívét keserű aggodalom szorította össze, vadul cikázó gondolatainak káoszos egyvelegén keresztül próbált kiutat találni a múlt ijesztő útvesztőjéből.
Taeil számára a tökéletes társ, ki jóban és rosszban elkísérte, fényt adott neki, mikor egyedül, elveszetten bolyongott. Szomorúságtól zaklatott szívét képes volt megnyugtatni, elfeledtette vele a vádló sértéseket, melyeket szüntelenül kapott a gyakran bekövetkező katasztrófákért, felmelegedés okozta károkért, elviselhetetlen nyári forróságért.
