Ajánlott zene: Pentagon - Runaway
Szinte kirobban a szívem, olyan erősen veri belülről mellkasomat a hangszórókból üvöltő zene ritmusára, mintha azt remélné, hogy elmenekülhet és megszabadulhat lelkem nyomasztó terhétől. Fáradt, verejtékező testemre zavaróan tapad a több mérettel nagyobb ruhám, ami a kényelem adás helyett fojtogat, miközben a fulladásig begyakorolt táncmozdulatokat ismétlem szüntelenül. A gyakorlóterem sötétjébe egyetlen lámpa hoz gyér világot, megtörve a kilátástalanságot, amelybe derékig vagyok süllyedve. Végre egyedül lehetek önmagammal. A tükörben látszó alakra koncentrálok, kritikus szemekkel kísérem végig a mozgását, látom az összes hibáját és a tökéletlenségét, ami ide vezetett. Elrontottam.
Újraindítom a zenét, majd a kezdőhelyemre állok és elölről kezdem az egészet. Csikorog a padló a cipőm talpa alatt, ahogy kapkodom a lépéseket. Remeg a lábam, csípi a szemem a belecsorgó izzadtság, ami elhomályosítja látásom, de akkor sem hagyom abba, amíg tökéletes nem lesz a koreográfia. Lávaként árad szét testemben a forróság, ég minden izmom az erőfeszítéstől, amit az órák óta tartó táncolással makacsul rájuk kényszerítek. Hogy akarok elérni bármit is, ha ezt is képtelen vagyok rendesen megcsinálni?
– A francba! – Keményen a földnek csapódnak térdeim a következő félresikerült lépés és a kioldódott cipőfűzőm következtében.
Egész lényemet megrázza egy mélyről feltörő borzongás, amikor eszembe jut, hogy mennyi embernek okoztam fájdalmat egyetlen hibával. Lángoló arcomat még forróbb könnycseppek szántják végig, ahogy kiszakad belőlem a bűntudat és a fájdalom keserű egyvelege. Remegő kezeimet ökölbe szorítom, nem érdekel, hogy a körmeim élesen tenyerembe fúródnak, mert ez fel se ér ahhoz az érzéshez, ami a szívemet szakítja szét. Minden megmaradt energiámmal a fölre ütök, remélve, hogy elpusztíthatom azt a szörnyű képet, ami állandóan a szemem előtt lebeg. Azt a csalódott szomorúságot és elkeseredést, amit csapattársaim arcára nézve láttam, tekintetük, melyekből a saját elveszettségemet tükrözték vissza rám az önvád mérgező árnyaival karöltve, amikor az utolsó helyezettre sorolva mondták ki a nevünket.
– A rohadt életbe! – Üvöltésem beleveszik az egyre dühösebben hangzó zenébe, mintha az engem szétfeszítő feszültség láncai közé íródott volna a dallam; még az is kínozva adja tudtomra, hogy hibáztam. Miért van az, hogy amikor a legkevésbé akarom, akkor a fájdalomtól mégis sokkal erősebben érzem a valóságot?
Hátra dőlve elterülök, akárcsak egy eldobott mocskos rongy, kezeimmel frusztráltan a hajamba túrok, majd a füleimre szorítok, de így sem tudom kizárni a kemény ítéletet, amely az elmémbe vésődött.
„– Az a banda, amelyik a legkevesebb pontot gyűjtötte össze, és ezzel az utolsó helyen végzett... a THE BOYZ!"
Mintha vésővel vernék belülről a fejemet, olyan hasító durvasággal hallom a hangot ezt az egy mondatot ismételgetni. Vajon a többiek is ugyanezt érzik?
– Youngjae! – A bömbölő hangszóróba befagy a zene, ahogy valaki megállítja a lejátszást. – Hát itt vagy, már mindenütt kerestünk! – szólal meg gyöngéd-nyugtató hangján és mellém lépve felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.
Hyunjae. Újra könnyek lepik el a szememet, ahogy engedem neki, hogy álló helyzetbe húzzon, szipogásom pedig végleg elárul. A cipőm orrát bámulom, nem tudok a tekintetébe nézni, mert félek attól, hogy olyan dolgokat látnék benne, amiket nem tudok elviselni. Lehajtott fejjel dülöngélek talpamon, amikor hirtelen magához húz és szorosan megölel. Államat vállába fúrva engedem, hogy a sírás újra úrrá legyen rajtam. Hyunjae hátamat simogatja vigasztalva, amivel csak azt éri el, hogy még erősebben törnek ki belőlem az érzelmek.
– Saj-sajnálom – motyogom szaggatottan átázott pulcsijába azt, ami először az eszembe jut.
– Nyugodj meg, Eric! – mondja gyengéden.
Belemarkolok ruhája anyagába, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, erőt merítek közelségéből; Hyunjae az én személyes töltőm. Mély, reszelős levegővétel után felemelkedek válláról, és az ő aggodalomtól csillogó tekintetébe nézek.
– Hyung... sajnálom, hogy elfutottam – alig bírok a bűntudattal, ami felforrósítja arcomat.
– Semmi baj, megértem, hogy egyedül akartál lenni – válaszol és kezét a tarkómra vezetve masszírozni kezdi görcsös izmaimat. – De legközelebb hagyj egy üzenetet, mert a szívbajt hoztad ránk! A többiek most is téged keresnek.
– Ne haragudjatok! A fellépés is... Sokat rontottam – mondom, ismét lenézve a cipőmre, aminek kopottsága a rengeteg gyakorlással töltött óra fáradhatatlan jele.
– Ne emészd magad emiatt. Utolsók lettünk, de ezen is túl fogunk jutni együtt. Hallottad, hogy mit mondott Sunwoo az eredményhirdetés után? – kérdezi lejjebb hajolva, tekintetemet keresve. Mikor érdeklődést lát benne, folytatja. – Azt, hogy emlékezzünk erre az érzésre.
A dühöt, szomorúságot, a fáradt tehetetlenséget, a csalódást és mindazt a sok mindent, amit nem tudok beazonosítani, de örvényként kavarog a mellkasomban, kitölti a lelkem helyét, levegőként szívom magamba és vérként szánkázik bennem, ezt az egyveleget, ami a kudarccal egyenlő, ne felejtsem el? Mintha valaha bárki képes lenne erre.
– Hidd el, hyung, emlékezni fogok rá – a keserűség könnyei megtöltik a szememet, ahogy az övében is meglátom ugyanazt, ami bennem háborog.
– Ez nem gyengeség, Youngjae. Tőled függ, hogy mit kezdesz vele. Én azon leszek, hogy az erősségemmé formáljam – mosolyog rám bátorítóan. – Akárcsak a fiúk is. És neked is menni fog. Azért is vagyunk, hogy segítsünk egymásnak – szorít meg kissé karomnál fogva, nyomatékot adva szavainak.
– Igazad van – értek egyet halvány mosolyfélével ajkaimon. – Köszönöm, hyung!
Letörölve arcomról a nedvességet kiürítem a fájdalmat a szívemből, hogy helyette a testvéreimként szeretett csapattársaimmal és a csodálatos rajongóink hangjával töltsem meg lelkem üres kottáját.
– Gyere, hyung, menjünk haza!
Hyunjae-t átkarolva egyre biztosabb léptekkel hagyom el a próbatermet, ahova holnap mind a tizenegyen egy emberként térünk majd vissza újult erővel. Holnap, amikor a ma már csak megviselt tegnap lesz.
