Ajánlott dal: Imagine Dragons - Sharks
A klubhelyiséget sűrű vörös köd tölti ki, időnként fehér fénycsíkok világítják meg a felszálló por és cigarettafüst egyvelegét. A tolongó feketeruhás alakok arca alig kivehető, de magamon érzem a kíváncsi és éhes tekinteteket, amelyek úgy méregetnek, mint cápák a közéjük dobott véres húst. Bár a ketrecbe magamtól sétáltam be, ők viszont soha nem kaphatnak meg, mert máshoz tartozom. Beljebb nyomulva egy kevésbé zsúfolt helyen megállok és kizárom a külvilágot, lehunyt szemmel csak a színtiszta dallamra figyelek. A ritmus kemény, a testem mégis lágy mozdulatokkal, szinte öntudatlanul simul bele a karjaiba, teljes megadással a feltörő szenvedélynek.
Mindig azt vallottam, hogy nincs szükségem senkire és semmire, mert a testem az, ahol a zene és a tánc egyesül egy egyszemélyes koreográfiában. A szívem egyenletes dobogása adja az ütemet a lelkemnek, amely a mozdulatokat a legmélyebb érzéseim szilánkjaiból építi fel. A tánc az én üvegkastélyom, ahova elrejtőzhetek, ahol nyugalomra találhatok. Akkor fordult ki a valóságom önmagából, amikor megismertem azt a személyt, akivel egy dalra lüktet a vér az ereinkben; az enyém forrón, az övé jéghidegen. Nem tudom, hogy én csábítottam el, vagy ő vonzott magához, esetleg egyszerre történt. Attól a pillanattól kezdve, hogy belevesztem vadul örvénylő tekintetébe, amit addig szilárdnak hittem, az cseppfolyóssá vált, a kastélyom falai pedig millió darabokra roppantak szét. Ahhoz, hogy valami új épülhessen, le kell bontani a régit.
Az egyre lassuló tempó hulláma úgy ringatja a testemet, mintha egy csónak lennék a tengeren vagy egy virágszirom a langyos szellőben, ami nem tudja, hogy hol ér véget az útja, de bízik az őt vezető elemi erőben. Bőrömet bizsergés futja végig és a fülledt levegő ellenére kissé kiráz a hideg, amikor megérzem a derekamon az ismerős kezek érintését, amelyekbe úgy illeszkedik alakom, mintha egy kőből faragtak volna minket. A pulzusom az egekbe szökik Sunwoo jelenlététől, borostyános parfümje illatától, hátamnak feszülő izmos mellkasától, amire támaszkodnom kell, különben összecsuklanék a belőle áradó férfias kisugárzástól.
– Hogy találtál meg ebben a tömegben? – kérdezem felé fordulva, de megállít a mozdulatban arcomat cirógató keze.
– Te vagy az egyetlen, aki ragyog ebben a feszültségekkel teli sötétségben – suttogja fülembe karcosan, elsimítva egy szemembe lógó kósza hajtincset. – És a véred az ereidben túl hangosan lüktet – teszi hozzá vágyakozó hangon, és aprót harap a fülcimpámba.
Ujját államról a nyakamra vezeti, onnan a karom belső oldalán a vénámat követve végigsimít, amitől újra libabőrös leszek. Egyszerre érzek dermesztő hideget és égető forróságot, mintha kínzó láz gyötörne, de ez a fájdalom olyan gyönyörrel ér fel, amitől felpezsdül a vérem. Ujjait kézfejemre kulcsolva arcához emeli csuklómat.
– Isteni az illatod! – lélegez be mélyen, majd gyengéd csókot lehel rám.
A legforróbban égő pontom az az apró bőrfelület, ahol telt ajka még mindig érint. Másra sem vágyom, mint megízlelni őt, az édes gyümölcsét, ami a függőjévé tett. Tudom, hogy nem helyes, mintha magával az ördöggel táncolnék, de képtelen vagyok ellenállni neki, ahogy ő sem tud nekem. Úgy van szükségünk egymásra, mint jinnek a jangra az univerzum egyensúlyához.
Bele akarok nézni a szeme örvényébe, de erős tartása mozdulni se enged, így hagyom, hadd ringasson szerelmünk felhevült ritmusára. Minden összhangban lévő mozdulatunkkal összeforr néhány lélekszilánk, amelyek üvegtáncunkban kristályosodtak ki. Újra sötétségbe borul a valóság, csak ketten létezünk a saját belső világunkban.
Ezüst holdfényben állunk összefonódva, szívtől szívig, ajaktól ajakig. Éhesen kapok utána, amikor egy pillanatra megszakítja a kapcsolatot, hogy lélegzethez juthassak, de nincs szükségem levegőre, amikor felduzzadt párnái csodát alkothatnak a testemen.
– Kérlek, ne vedd el tőlem! – nyöszörgök a vágytól kínlódva, mire egy gyönyörű mosollyal ajándékoz meg, ami láttatni engedi hegyes szemfogait.
Tekintetünk összekapcsolódik, és szinte beleszédülök az erőbe, amint egyetlen pillantása hordoz. Mintha élve fel akarna falni, darabokra szedni, hogy újra összerakhasson. Tudom, hogy olvas bennem és érez engem, hallja, ahogy a vérem miatta száguldozik eszeveszettül. De én is látom őt. Az önuralma a határokat súrolja, szája meg-megremeg, ahogy utánam szomjazik, mert csak én tudom betölteni azt az űrt, ami benne van. És minden vágyam, hogy örömet okozzak neki.
Kezemet, amit eddig vállán pihentettem, tarkójára vezetem, ujjaimmal beletúrok fekete hajába, és határozott mozdulattal magamhoz vonom egy újabb izgató csatába, amelynek mindketten győztesei vagyunk. Hevesen mar rám, olyan szorosan feszülünk egymásnak, hogy szinte magába olvaszt. Egyik karjával erősen tart derekamnál fogva, a másikkal pőre bőrömet simogatja, mintákat karcol hátamba, mintha ő lenne a festő, én pedig a vászon, aminek minden porcikáját magáévá akarja tenni műalkotásával. Csókokkal borítja el állam vonalát, a fülem mögötti tetoválást, amely az összetartozásunkat jelképezi; neki is van egy ilyen pontosan ugyanazon a helyen.
– Szeretném, ha éreznéd a leheletemet a nyakadon – suttogja Sunwoo, mire valami felrobban bennem. Apró csillagokat látok a szemhéjam mögött, a színük a felzúduló érzésekkel együtt váltakozik; versenyeznek, hogy melyik veheti át felettem az uralmat.
– Ízlelj meg! – kérlelem fejemet hátravetve, teljesen feltárulkozva előtte. A szenvedély vörös tüze elborít, felperzsel, ahogy megérzem lélegzetét érzékeny bőrömön, és forró nyelvét, ahogy végignyal pulzáló ütőeremen.
– Lélegezz! – csókol nyakamba, és belém mélyesztve fogait inni kezdi a véremet.
Ekkor törtem össze másodjára, de közel sem utoljára.
