Inkább csókolj meg! /YoonMin+18/

17. Ne hagyd el!

Jimin:
az út alatt nem beszélgettünk JK­-vel, teljesen belemerül a telefonjába. Nem nézett ki valami jól, és nagyon nehezére esett otthagynia Taet.
Amikor megjelent a bőröndjével teljesen felöltözve, először nem tudtam mit akar. Aztán Tae is elővánszorgott pizsamában, könnyek nyomaival az arcán.
– Veled megyek! – jelentette ki Jungkook ellentmondást nem tűrő hangon. Azt hitte, engem evvel a hangsúlyával megfoghat, de nem voltam olyan állapotban, hogy eltűrjem a parancsoló szavait.
– Mit csinálsz? – kérdeztem az ajtóban megtorpanva, nem kis dühvel és számonkéréssel a hangomban, amiért ilyen hangot merészelt megütni velem.
– Úgy látszik süket is vagy, nem csak hülye.
– Ne sértegess! – morogtam összepréselt szájjal. Nem jó alkalmat választott a szekálásomra.
JK tett rám. Tae idegesen toporgott a nappaliban, mintha nem merne Jungkook közelébe menni, mert akkor megragadja és ki se engedi az ajtón. Rossz volt nézni az elveszettséget, a szomorúságot az arcán.
– Nem kell ezt tennetek – néztem rá a legjobb barátomra. Tae megvonta a vállát, mosolyt erőltettet a szájára.
– Szükség van erre, megbeszéltük. Ahogy mondtad, kell egy kis külön töltött idő, hogy gondolkodjunk.
Egy szavukat se hittem. Ő sem gondolta komolyan, minden egyes szavát fájdalom és kényszer visszhangja kísért. JK arckifejezése borzalmas volt, harag és tehetetlenség lengte körül, a szeme mégis eltökélten csillogott, ő aztán velem jön, ha a fene fenét eszik akkor is.
Nem csináljátok ezt! Már így is elég szarul érzem magam, nem kellettek még ti is a szarkupac tetejére.
Az ebből kialakult egyenlőtlen vitába érkezett bele Suga.
Megrémültem, úgy akartam elmenni, hogy ő ne tudjon róla. Gyáva voltam, képtelen lettem volna a szemébe nézni, képtelen lettem volna itt hagyni őt. Nem tudom honnan szedtem az akaratot és az erőt, de megtettem, és összetörtem.
Összetörtem a szerelmünkbe vetettet hitét, összetörtem a szívét és magára hagytam a kételyekkel, amik engem is ugyan úgy emésztettek.
A gépünk puhán landolt a reptéren, ezt az alig egy órás belföldi utat magam elé bámulással töltöttem, csak néztem az előttem lévő szék háttámláját, gondolkodásra képtelenül.
Alig volt erőm leszállni, a csomagunkra való várakozást még nehezebben viseltem, ha most letámadnának a rajongók, nem bírnám ki. Így is rettegtem, hogy nem burkolóztam be elég jól és túl felismerhető vagyok. Szerencsénkre se a váróban, se a gépen nem voltak sokan, így épp bőrrel megúsztuk az egész manővert. Amikor megkaptuk a csomagunkat, már a depresszió olyan mélységében jártam, amit el se tudtam képzelni, hogy létezhet.
Vajon Suga is ezt érezte, amikor beteg volt?
Mert ha igen, akkor szobrot emelek a tiszteletére, amiért épp bőrrel – bár lelki sebekkel – de túlélte. Ez borzalmas...
A végtelen gondolok sora, a miértekről és hogyanokról. A fájdalom, ami nem fizikai volt ugyan, de ezerszer rosszabb volt, mintha szögeket vetnének a körmöm alá. A fejem sajgott a ki nem mondott szavaktól, mintha egy buborékban rekedtem volna és fulladoznék egy levegőtlen üvegkalitkában. A mellkasom fájdalmasan szorul össze a kezdődő pánikrohamok okozta heves szívverésre. A gyomrom felkavarodott, amikor a pulzusom a kritikus tartományba ugrott. Lassan lélegezve és rettegéssel küzdöttem le ezeket az érzéseket, és próbáltam Sugára összpontosítva legyűrni az önemésztő érzéseket. Felidéztem az illatát, a szemét, amit annyira szerettek, az arcára koncentráltam, a mosolya volt a mentőöv, ami kihúzott a lelkem háborgó tengeréből.
A légzésem lelassult, a szívritmusom normálissá szelídül és végre kaptam levegőt amikor a torkomat szorongató láthatatlan kéz eleresztett.
Lassan lépkedtem, a végtagjaimat és a fejemet zsibbadtnak és nagyon nehéznek éreztem.
Ahogy kiléptünk a reptér kijáratán, a parkoló felé sétáltunk ahol elviekben a szüleink várnak majd minket. A nap magasan tűzött az égen, és így tél vége felé közeledve egy darab felhő sem úszott az égen. Hiába volt január közepe, rólam folyt a verejték, mégis rázott a hideg. Jungkook aggodalommal követte minden lépésem és a sarkamban lihegett mintha attól félne, bármelyik percben összeeshetek.

A sok kocsi között meg is pillanthattam apát és Jungkook anyukáját.
Apám arca felderül ahogy meglátott, a keze magasba lendült és integetni kezdett. Megkönnyebbülés öntött el amikor megláttam a szeretett, amit a mosolya árasztott, átszakította a gátakat amiket reggel Suga miatt húztam fel. Eddig sikeresen tartottam magamat és nem sírtam Jungkook előtt, pedig életem egyik legnehezebb döntését hoztam meg mikor otthagytam a szerelmem egyedül a jéghideg folyosón, a fájdalommal és a csalódással az ónixként csillogó szemeiben.
Elengedtem a bőröndöm és szaladni kezdtem apám felé. Nagyon hiányoztak a szüleim, most védtelen gyereknek éreztem magam, akinek szüksége van az apja védelmező ölelésére, hogy megvédje a fiát a démonoktól.
Amikor már csak pár méter választott el tőle, meglátta a könnyeim és lefagyott arcáról a mosoly. A sötét szemek aggodalommal telve kerekedtek el és karjait kitárva lépett felém. Az apám elkapott, amikor a nyakába borultam.
– Fiam, mi a baj? – kérdezte a hátamat simogatva.
Alacsony, mégis erős apám úgy tartott, mintha még mindig csecsemő lennék. Egy síró csecsemő, aki a vállában keres menedéket a fájdalmai elől. Nem tudtam megszólalni, csak támaszra vágytam, egy erős és védelmező ölelésre.
– Édesem, mi a baj? – kérdezte váratlanul Jungkook anyukája és megsimogatta a vállam. Erőtlenül megráztam a fejem.
– Kisfiam, mi a baj? – kérdezte a szintén ramaty állapotban lévő JK-t az anyukája. A nyuszi is úgy kapaszkodott egy szem jelen lévő szülőjében, mintha a világot próbálná a keze között tartani, ami kifolyni készül az ujjai közül.
– Hol van Tae? – kérdezte JK anyukája egyre gyűlő nyugtalansággal a hangjában. – Mi történt?
– Majd otthon elmesélem – mondta JK a torkát köszörülve.
Felemeltem a fejemet az apám válláról és JK felé fordultam.
– Jó legyél Jimin – suttogta, majd arcom csókolt. Egy pillanatra megszeppentem, de nagyon jól esett, kibontakoztam az apám öleléséből és megöleltem. Pipiskednem kellett, hogy felérjem a nyakát. Szorosan ölelt, évek óta nem éreztem ilyen közel magamhoz, de most olyan nyugalommal töltött el amire nagy szükségem volt.
– Köszönöm, és sajnálom, hogy így alakult – suttogtam olyan halkan a fülébe, hogy csak ő hallja.
– Nem lesz semmi baj. Bízz bennünk egy kicsit – suttogta vissza a fülembe, és közben megszorította a derekam.
– Igyekszem.
– Ne igyekezz, hanem csináld! – belecsókolt a nyakamba, majd elengedett. – Két nap múlva tengerpart? – kérdezte mosolyogva. Nyuszi fogait édesen kivillantotta amitől nekem nevetnem kellett, a szemei bátorítóan csillogtak, mégis fáradt volt. Látszott rajta, hogy valami nagyon fontosan hagyott maga után Szöulban, és ez a valami a másik fele volt.
– Még szép, Jihyun is jön – mondtam visszaszorítva a torkomon feltörni készülő bocsánatkérést, amiért felborítottam az életüket. De inkább nem mondtam semmi, Jungkook-nak nem hiányzik több önmarcangoló megnyilvánulás a részemről. Meg nem akarom, hogy a szüleink előtt küldjön el a francba, megjegyzem, teljesen jogosan.
– Már alig várom, rég találkoztunk – lelkesedett be széles mosollyal az arcán.
Jungkook és az anyukája elköszöntet tőlünk miután visszakaptam tőle az elszabadult bőröndöm, én pedig beszálltam az apám mellé a kocsiba.
Szótlanul tettük meg az utat. Vártam, hogy apa megszólaljon, magamtól sose kezdtem volna beszélni.
– Édes fiam, mi történt? – kérdezte fél szemmel rám sandítva.
Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
Elmondtam neki Yoongit, a kapcsoltunk. A boldogságom, az örömöm és félelmeim, a Taemit okozta szörnyű felfordulást. Apa szorgalmasan bólogatott és teljes mértékben figyelt rám miközben vezetett.
– Ez nem hangzik valami jól. Mit fogtok csinálni? – kérdezte az apám aggodalmasan. Nem vártam, hogy kiakad és lehord a felelőtlenségemért. Azt nem mondtam el neki, hogy mi van még a lebukás hátterében – ami sokkal súlyosabb a feloszlásunknál – mert nem akartam az orrára kötni a kis mosdóbeli kalandunkat.
– Nem tudom apa, Nam azt mondta pihenjünk, és ha visszamegyünk, mindent megbeszélünk.
Apa gondterhelten hümmögött, majd megszólalt.
– Az öcséd említett valamit Sugáról.
– Mégis mit? – kérdeztem kíváncsian. Vajon az öcsém mit tudott volna mondani Sugáról? Alig találkoztak, és beszélni se nagyon szoktak.
– Azt mondta, oda van érted. Nem először mondja és nem is kerítettem neki nagy feneket, de ezek szint kellett volna. Miért nem mondtad el? – A hangja nem volt számonkérő, inkább kíváncsi és aggódó. Ezek szerint mindenki észrevette, hogy Suga szerelmes belém, egyedül én nem, akinek a legfontosabb lett volna. Csalódott voltam és szomorú emiatt, minden más lett volna ha nem vagyok annyira beszari, hogy tudat alatt ignoráljam a felém irányuló érzéseit.
– Nem tudom, Suga elérhetetlenek tűnt számomra. Egy hegy, amit éles sziklák és jeges gleccser vesz körül, hogy megvédje magát a betolakodóktól. Azt hittem, ez egy megmászhatatlan és halálos kőhalom, de tévedtem. Inkább vulkán, én pedig belebuktam a lávába. Igazából meglepetésnek szántam, vele akartam hazajönni.
– Akkor miért nincs most itt? – kérdezte apa gyanakvóan.
– Hagyni akarom gondolkozni, hogy eldöntse, mi legyen velünk – Gyászosan csengett a hangom és a testem ismét belefájdult a szavaim súlyába. Apa hallgatott, mintha ő maga is a szavai súlyát emésztené.
– Nem értem, ezt közösen kellene megoldanotok. Ugye tudod, hogy nagyot hibáztál amiért nem hoztad magaddal?
Apa dorgáló hangjára, és a szavai okozta sokk kiszakított a szánalmas kis világomból. Döbbentett néztem rá, és láttam a profiljából, hogy neheztel rám a döntésemért.
– Ezt együtt kell megoldanotok Jimin, nem lehetsz önző és dönthetsz helyette anélkül, hogy megkérdezted volna az ő álláspontját. Ha ez az egész tegnap este történt, te pedig most itt vagy, teljesen egyedül és összetörve, gyanítom te hagytad ott őt a meg nem válaszolt kérdésekkel.
Csak hebegés jött ki a számon mert nem tudtam mit kezdeni a vádakkal, amikkel az apám szembeállított. Valóban önző vagyok?
– Azt még én is tudom, hogy Suga lelkileg törékeny, hiába próbál elbújni a maga köré épített nemtörődöm imidzs mögé. Te pedig most összetörted ezt a lelket, amikor otthagytad.
Tudom apa, nagyon jól tudom!
Dühös lettem, de nem apámra amiért kimondta az igazat. Ezt így hangosan hallani még szörnyűbb volt, nem csak a karrierjét teszem konckára, de még a belsőjét is összezúzom. Keserűség terjedt szét az ereimben és megszédültem a fejemben támadt éles fájdalomra. Mindenem fájt, a szívem a legjobban. Úgy éreztem, tényleg mindent elvesztettem. Elszúrtam, mert önző vagyok. Otthagytam őt, igaza van apának, Yoongi a saját magam okozta rossz döntés miatt fog elhagyni. De mit tehettem volna? Féltem, és teljesen kétségbeestem, nem tudtam akkor mi a helyes és mi a helytelen.
Ne hazudj magadnak Park! A barátaid elmondták mekkora baromságot csinálsz.
Nagyon fájt a halántékom amikor a könnyek ismét kibuggyantak a szememből. Szipognom kellett, apám hirtelen az ölembe lökött egy csomag zsebkendőt.
– Köszi – szipogtam fel, és próbáltam a hangomban lévő kétségbeesést elnyomni.
– Szereted őt fiam? – kérdezte apám immár halkan, a szeme sarkából rám pillantva.
Hevesen bólogatni kezdtem.
– Ő a mindenem apa, már nagyon régóta, nélküle minden üres és színtelen, Magányos vagyok ha nincs velem, ha nem hallhatom a hangját, ha nem érezhetem az illatát. Minden egyes pillantásával porrá éget, a mosolyával pedig feltámaszt, életemben először most vagyok igazán szerelmes, eddig azt se tudtam mi az, de most vele minden más... Az egész világom felfordult.
Nem néztem az apámra a nyálas és színigaz vallomásom közben, helyette a kezemben forgatott papírzsebkendő csücskével játszottam. Apával és anyával mindig könnyű volt beszélgetnem, hiszen teljes mértékben elfogadtak engem a másságommal és a hozzá tartozó változásokkal együtt. Előttük sosem kellett megjátszanom magam, hiszen mindig a fejembe láttak és akarva akaratlanul a legfőbb bizalmasaimmá lettek. Mindenben támogatottak, és sose mondtak nemet semmire, ha valami új dologba akartam belefogni.
– Ennek igazán örülök, remélem, minden rendbe jön fiam. Ne vedd el magadtól a lehetőséget a boldogságra. Ha te őt szereted, akkor ne engedd el, bármi történjék is.
Apa szavai a szívembe vágtak. Ha tudná, hogy itt nem csak rólam szól ez az egész, heten voltunk, nem csak én egyedül. Ez mindannyiunk életének töréspontja lehet. És hiába tűnt önzőségnek, attól még valamilyen szinten igazam volt, sok múlik most a döntéseinken.
Apa felszínes kérdésekkel bombázott úton hazafelé, a próbákról, az új albumról, a napjaimról kérdezett. Sugát egyszer se vonta bele, mintha tudná, most képtelen lennék beszélni róla. Igyekeztem én is elszakadni a problémától egy időre, és lassan feloldódva válaszoltam a kérdéseire. Amikor felkanyarodott a felhajtóra és behúzta a kéziféket, megfogtam a kezét.
– Kérlek, nem mond el anyának.
– De miért? – kérdezte meglepetten.
– Csak nem akarom elrontani a hangulatot és lelombozni a kedvét.
Apa megfejthetetlen tekintettel nézett rám, aztán bólintott. Tudtam, hogy rá számíthatok.
Mosolyt erőltettem az arcomra és a napellenző tükrében próbáltam helyrehozni a romokban heverő külsőmet, ha már a belsőm menthetetlen.